Az eső egykedvűen kopogott. Az égből és a fák csupasz ágairól szüntelenül hullott a víz a felázott talajra. Ott azután nekiiramodott, és rengeteg sebes sodrású kis patakká állt össze. Szelíden csobogott a víz minden irányból, kitöltve minden rést, feltöltve minden mélyedést, és megállíthatatlanul folyt tovább. Ártalmatlannak tűnt, időtlen és álmosító hatást keltett. Mintha mindig is esett volna, és mintha soha nem is állna már el.
Tudta, hogy a vastag, szürke rétegfelhőzet fölött ragyog a napsütés. Csak pár száz méterrel a feje fölött gömbölyű, vakító fehér felhők szikráznak a napfényben. Felnézett a nyomasztó szürkeségből az alacsony égre, de nehezére esett elképzelni a napsütés látványát. Az év legsötétebb évszakának derekán járt az idő, és már hetek óta szűntelenül esett az eső. Húsz napja már? Harminc? Nem emlékezett rá, hogy mikor kezdődött, mert akkor még nem sejtette, hogy ennek jelentősége lesz.
A lelassult, elfolyó időben elmerengett azon, hogy az ember mennyire hamar alkalmazkodik a változásokhoz. Úgy éli meg a megváltoztathatatlan újat, mintha az mindig is úgy lett volna. Mintha az lenne a világ rendje. Pedig az elmúlt pár év gyökeres változásokat hozott mindenki életében. Olyan változásokat, amiket korábban senki el sem képzelt volna, és senki sem hitte, hogy képes lenne elfogadni őket. Mégis ezt tette minden egyes ember: alkalmazkodott, és beállt a sorba. Azonban ez az elfogadás nem önkéntes, még csak nem is tudatos, és főként nem megfontolt. Sokkal inkább egyfajta zsibbadásra hasonlít, megadásra, a valóságtól elfordulásra. Ez a psziché egy védekező mechanizmusa. Mindenkiben benne van és működik. Aki ezt felismeri és kihasználja, az mintha tömegpszichózissal irányíthatná az embereket. Társadalmakat tervezhet, és lépésenként átirányíthatja egyedek tömegeit az új normákba. Olyan ez, mint egy megoldókulcs! Itiner egy új világba.
Senki sem mond le önként jólétről, magas életszínvonalról, társadalmi státuszról, szabadságjogokról. Olyanokról, mint a szabad helyváltoztatás joga, vagy az önrendelkezés joga. Vagy mégis? Hiszen mindezeken túl vagyunk már, össztársadalmilag.
Eszébe jutott a kezdet. Ami miatt ide került. Sokat gondolkodott azon, hogy milyen nagy ívű utat járt be életének elmúlt néhány évében, ahhoz képest, amennyit korábban megélt. Emlékezni akart rá, hogy honnan indult el, miért van úton, és hová tart. Mindig iszonyodott a sodródástól.
Pontosan tudta, hogy mikor kezdődött az utazása. Nem időben - az időérzékelés nagyon relatív, és a dátumok megjegyzésére sosem fecsérelt energiát -, hanem eseményhez kötötten. A venezuelai válságról olvasott egy blogbejegyzést. Az irodában ajánlotta egy kollégája mint könnyű kis olvasmányt ebédszünetre. Az írás arról szólt, hogy pár évvel korábban Venezuelában gazdasági válság volt. Államcsőd, hiperinfláció, teljesen összeomlott a gazdaság, a társadalmi szolgáltatások, majd az államrend és a közbiztonság is. Teljes káosz alakult ki, az otthonokban nem volt áram, folyóvíz, a boltokat kifosztották, az áruszállítás megszűnt, és hamarosan erőszaktevők tömegei lepték el az utcákat. Gengek és klánok szerveződtek, módszeressé vált a lakosság fosztogatása és az erőszak minden formája. A katonaság rendfenntartói csak fokozták az erőszakot. Teljesen elszabadult a pokol. Olyan volt a leírás, mint egy apokaliptikus fikció - de nem az volt. Azt állította a bejegyzés írója, hogy ez megtörtént, és ő ott volt, átélte. Az embereknek hamarosan nem volt mit enniük. A sötét lakásaikban ücsörögtek, és igyekeztek csöndben meghúzni magukat, nehogy célponttá váljanak. Elmenekülni nem volt hová, és elhagyni a lakást életveszélyes vállalkozás lett. Maradni viszont nem volt miért. Patthelyzet. A legjobban mégis az a kép ragadta meg, amikor a poszt írója azt fejtegette, hogy eltűnt a madárdal is: az emberek minden utcai madarat levadásztak, hogy megegyék őket.
Az ebédszünet eltelt, a napi rutin folytatódott. De hetek, hónapok múltán is ott volt a fejében a venezuelai történet. Rákeresett, és az internet visszaigazolta, hogy mindez valóban megtörtént. Annak ellenére történt meg, hogy Venezuela nem egy elmaradott ország volt, hanem a kőolajkitermelésének köszönhetően kifejezetten stabil és jómódú állam. A városai és a társadalma nemigen különbözött a miénktől - aztán beütött a krach. Persze voltak előjelei, és utólag megmagyarázható közgazdaságilag és politikailag, hogy miért történt ez akkor, és miért éppen velük. De a lényeg számára az volt, hogy ez nem fikció, hanem a közelmúlt valósága. Mi van, ha ez megtörténhet máshol is? Itt is?
Olvasgatott a világhálón, kereste a hasonló történeteket, és rájött, hogy ezzel nincs egyedül. Vannak mások is. A készülődők. Olyan egyének, akik elfogadták, hogy történhetnek olyan események az életben, amik túlmutatnak a kellemetlenségeken. Amik kikényszerítenek a megszokások langyos kényelméből. Amik megrázóak, és amikre választ kell adni, akár tetszik, akár nem. Kényelmetlen gondolat ez.
Mégsem hagyta nyugodni. Az internet rengeteg tévútra vezette, a gear-kultusztól (a mindenféle hasznosnak tűnő mütyürök felhalmozásától) kezdve az összeesküvéselméleteken keresztül az ezoterikus-spirituális magyarázatokon át a hiszékenység legkülönfélébb vámszedőiig mindennel találkozott. Mindegyik témában elmélyedt. Támpontokat keresett, olyan kollektív tudást, ami iránytűként szolgál arra, hogy felkészültnek érezhesse magát. Hogy mire? Azt még nem tudta. De érezte valahol mélyen, hogy híján van olyan képességeknek, amikre múlhatatlan szüksége lesz a jövőben. Nem tudta még, hogy melyek azok, de ahogy teltek a hónapok, egyre sürgetőbb volt a késztetés, hogy tudást szerezzen. Csökkentse a kiszolgáltatottság érzését. Cselekedni akart.
Bújta a híreket. A legkülönfélébbeket. Aranypiac, devizakeresztek, felvásárlások, gazdaságpolitika, társadalmi reformok, kis- és nagypolitika. Korábban ezekre ügyet sem vetett. Szakmai oldalakat olvasott, és ez kielégítette a kiváncsiságát, lekötötte a szellemi kapacitását. De valami fokozatosan megváltozott. Korábban úgy tekintett a történelemre, mint egy lezárt történetre. Az emberiség története véres, azonban békébe és jólétbe, töretlen fejlődésbe torkollott, és ezen jellegén nem változtat már semmi. Oka is volt ebben hinni, hiszen az 1960-as évektől a világ egyre csak fejlődött, javult, az életszínvonal emelkedett, minden évtized jobb, békésebb és bőségesebb lett a korábbiaknál. Igaz, a rendszerváltozás hozott zavart az erőtérbe. De egy évtized múlva már megint felszállóágban volt a gazdaság, háborúskodás fel sem merült a térségben, és minden ismerőse szemlátomást gyarapodott, ami az életszínvonalat illeti. Mindenki egyre tanultabb lett, egyre jobb állásokban egyre magasabb jövedelemért dolgozott. Így élte meg.
Nem volt oka kételkedni abban, hogy mindez nagyjából örökké fog tartani. Nem volt oka kérdéseket feltenni az élet értelmét illetően. Sem firtatni, hogy ugyan milyen rossz történhetne? Valamilyen baljós előérzet mégis erre az útra terelte. A másként és az önként gondolkodás útjára.
Ezért van most itt, ahol a nem múló eső felfedi a változás valódi arcát. Azt, ami miatt ide jött. Ami arra késztette, hogy maga mögött hagyja a várost, ahonnan mindez most még nem látszik.
