E sorok a 2025. évben íródnak. A történetben van utalás arra, hogy a mesterséges intelligencia elkezdte kiszorítani az embereket a munkahelyeikről. Ez ma még fikciónak tűnik, csakúgy, mint a futárdrónok a város egén. Pedig mindkettő valóság már ma is. A mesterséges intelligencia térnyerésére éppen ez a kis könyv a bizonyíték.

Ezt a történetet a mesterséges intelligencia írta.

Nem tettem hozzá semmit, nem korrigáltam rajta, nem szépítettem vagy bonyolítottam a történetet. Annyi volt az instrukció az MI számára, hogy írjon egy novellát, ami a várost elhagyókról szól a klímaváltozás idején.

Itt tartunk tehát 2025-ben.

Nem nehéz elképzelni, hogy ha egy általános célú, teljesen ingyenesen és bárki által használható, közönséges webböngészőben elérhető szolgáltatás képes ilyen komplex feladat megoldására ilyen színvonalon, akkor az irodai munkakörök tekintélyes részét is képes ellátni. Hamarabb kerül a mesterséges intelligencia tevékenységi körébe ma még irodai munkából megélő emberek tömegeinek feladatköre, mint azt gondolnák. Ez pedig nem elszigetelt egyéni problémák formájában jelentkezik, hanem társadalmi méretű válságként. A lakosság többsége városlakó, és a városlakók többsége irodista.

Alighanem pár év múlva visszatekintve már senki sem fog csodálkozni azon, hogy mit tett az MI a társadalommal, pozitív és negatív hatásokkal egyaránt átalakítva az emberek mindennapi életét. Ahogy a 90-es évek előtt nem volt mobiltelefon, pár évre rá pedig elképzelni sem tudták az emberek, hogy miként élhettek azt nélkülözve korábban. Az okostelefonok még nagyobb változást hoztak. Ma már sokkhatást jelent, ha akár csak néhány órára nélkülözni kell az okostelefont. A következő szint a mesterséges intelligencia, és a világ minden részletére kiterjedő befolyása.

A lényeg pedig ebben az esetben is a változás. A változásnak mindig vannak nyertesei — az alkalmazkodók — és vesztesei. Az alkalmazkodás első lépése pedig a felkészülés: a változás korai felismerése, az új lehetőségek korai kiaknázása még azelőtt, hogy a tömegek is felébrednének. Aki a helyzetelemzést és a felkészülést elmulasztja — ő lesz a változások vesztese. Ez a természet egyik legősibb törvénye, ami az emberi társadalmakban éppúgy érvényben van, mint az élővilágban általánosan.

A napjainkban előttünk álló kényszerű változásokról és azokra adható válaszokról szólt ez az írás, ahogyan azt egy általános gépi intelligencia felvázolta. A három legnyilvánvalóbb választás — a proaktív, a reaktív és a passzív — várható következményét villantotta fel. A mesterséges intelligencia modellek jelenleg úgy vannak képezve, hogy alapvetően pozitív legyen a megnyilvánulásuk. Ezért még a történet legrosszabbul alkalmazkodó és így a változások legnagyobb vesztesévé váló passzív figura számára is optimista jövőképet festett az MI. Ez a szövegírói fogás azonban megtévesztő: a valóságban a szerencse ritkán áll azok mellé, akik semmit sem tesznek érte.

A jövőnk a jelenünkből ered. A mesterséges intelligencia térnyerése, az önellátásra alapszinten is képtelen városi lakosság dominanciája a népességen belül, és az egyre előnytelenebbé váló környezeti feltételek a mindennapjaink kereteit adják. Akkor is, ha sokan nem érzékelik ezt, vagy tudatosan kapaszkodnak a megszokott életvitelükbe és a folytathatóság reményébe.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy melyik stratégia jellemez minket, illetve hogy melyik lenne a számunkra eredményes és megnyugtató. Ez a gondolkodás olyan felismeréshez vezethet, ami új tervben ölthet alakot. Talán éppen egy szökési tervben.

Ez a novella e-book formában letölthető ezen a címen: https://github.com/hillsmithbooks/ebook

A történelem ritkán old meg mindent egyszerre; a krízis tőre fájdalmat növeszt, de ugyanott sarjadás is kezdődik. Az elmúlt évek viharai megtanították az embereket arra, hogy nem elég várni a jóra: együtt kell alakítaniuk. A városok és falvak, birtokok és lépcsőházak közösségei lassan újraépítették azt, ami elveszett — de másként és bölcsebben.

A történelem ritkán old meg mindent egyszerre; a krízis tőre fájdalmat növeszt, de ugyanott sarjadás is kezdődik. Az elmúlt évek viharai megtanították az embereket arra, hogy nem elég várni a jóra: együtt kell alakítaniuk. A városok és falvak, birtokok és lépcsőházak közösségei lassan újraépítették azt, ami elveszett — de másként és bölcsebben.

A politikai és gazdasági intézmények megtanulták a korlátokat, és egyre inkább együttműködni kezdtek: a helyi döntéshozatalok megerősödtek, regionális együttműködések jöttek létre az erőforrások igazságosabb elosztására, és a technológia — immár a fenntarthatóság szolgálatában — segítette a helyi rendszerek optimalizálását. A korábbi egyoldalú függőségek helyébe flexibilis kölcsönösségek léptek.

Az emberek megtanulták, hogy a jólét nem pusztán mennyiség kérdése: nem arról szól, hogy mennyit és milyen gyorsan fogyasztunk, hanem hogy milyen minőségű életet élünk, milyen kapcsolataink vannak, és milyen képességekkel bírunk a jövő építéséhez. A nehézségek közepette sokan felfedezték: a közös munka öröme, a saját kézzel alkotott élelem íze, a megosztott történetek és a reggeli csend a mezőn legalább annyi értéket hordoz, mint bármely irodaház nyüzsgése vagy pláza fénye.

Nem tagadható: veszteségek történtek, és egyes utak fájdalmasan kövesek maradtak. De megjelent egy új remény: az, hogy ha előrelátóan és bizakodóan készülünk, ha készségeket tanulunk, ha közösségeket építünk és a technológiát emberi célok szolgálatába állítjuk, akkor a változások nem pusztán túlélésre kényszerítenek, hanem lehetőséget adnak arra, hogy egy jobb, igazságosabb és tartósabb világot hozzunk létre.

Ez az epilógus nem zárja le a történetet diadallal; inkább kihívás és biztatás egyszerre. Legyen a jóllét mércéje több a gyors fogyasztásnál: legyen az együttműködés, a közösség ereje és a jövőbe vetett, körültekintő remény. Ha így állunk hozzá, a változások — bármilyen kemények is — végső soron a növekedés egy mélyebb, emberibb formájához vezethetnek. És ez a gondolat, ha közösen ápoljuk, elég erős ahhoz, hogy fényt adjon az új hajnalhoz.

Boldogulhatunk, ha felkészülten és nyitott szívvel fogadjuk a jövőt.

A változás mérlegét megvonni nem egyszerű: nincs egyértelmű győztes, inkább eltérő előnyök és hátrányok keletkeztek a választásokkal, amelyek különböző kockázatokat és lehetőségeket rejtettek. A történetek mérlege azonban megmutatta, hogy Gábor és Dávid választása nem csupán életstílus kérdése volt, hanem különböző függőségi minták és rugalmassági stratégiák kockázatainak és hozadékainak vállalása.

Gábor helyzetének elemzése — vidéki részleges önállóság:

• Erősségek: magasabb alapélelmezési és energiabiztonság (takarmány, saját tej/hús, méz; esővíz, fafűtés, napelemek), helyi közösségi háló (csere, gépmegosztás), alapvető készségek a túléléshez és átálláshoz. Ezek csökkentették a külső ellátóláncok és infrastrukturális összeomlások hatását.
• Gyengeségek: korlátozott speciális orvosi/technikai hozzáférés, alacsonyabb fogyasztói kényelem, kisebb piac a jövedelemszerzéshez. A vidék sem teljesen független: vetőmagok, bizonyos gyógyszerek és eszközök függése megmaradt.
• Kimenet: közepes–magas reziliencia lokális szinten. Gábor családja viszonylag stabilan átvészelte a kezdeti válságokat; gyerekeik gyakorlati készségei és a helyi hálózat később értékes tőkévé váltak. Hosszabb távon a birtok közösségi központtá nőhetett, helyi feldolgozás és szolgáltatások kialakulhattak, de anyagi mobilitásban és speciális szolgáltatásokhoz való hozzáférésben tartós korlátok maradtak.

Dávid helyzetének elemzése — a városban maradás és alkalmazkodás:

• Erősségek: kezdetben magas hozzáférés kulturális és szolgáltatási javakhoz, nagyobb munkaerőpiaci választék és a városi szolgáltatások rugalmassága. A városban maradás nagyobb esélyt adott technológiai és közösségi innovációkhoz csatlakozni (pl. szomszédsági öntevékeny csoportok, városi közösségi kertek).
• Gyengeségek: nagyobb kitettség az infrastruktúra összeomlásának (víz, elektromosság, hálózatok), erősebb pénzügyi sérülékenység, és a társadalmi feszültségek közvetlen érzékelése. A mesterséges intelligencia és piacátalakítás sok korábbi irodai jövedelemszerzési formát megszüntetett, a városi életköltségek relatív súlyosbodtak.
• Kimenet: magas rövid távú sérülékenység, hosszabb távon részleges átalakulás. Dávid családja súlyos nehézségeken ment át, de a városi közösségi kezdeményezések (vízgyűjtés, javítóműhelyek, hálózatos szolidaritás) segítettek túlélni. Ha a városok sikeresen alakították át infrastruktúrájukat decentralizált, helyi rendszerekre és új gazdasági modellekre, a maradók számára később új stabilitás alakult ki; ha nem, a városi népesség mobilitása és alkalmazkodóképessége csökkent, és tömeges elvándorlás, vagy elszegényedés következett.

Közös tanulságok — mi döntött a végkimenetelben?

• Függőség profil: aki több alapellátást helyben biztosított magának (élelem, víz, fűtés), kisebb eséllyel került közvetlen humanitárius krízisbe. A helyi önellátás nem teljes mentőöv, de lényeges kockázatcsökkentő.
• Készségek és közösség: gyakorlati készségek (állattartás, javítás, élelmiszer konzerválás képessége) és erős helyi hálózatok növelik a rugalmasságot. A társadalmi tőke gyakran többet ért a pénznél.
• Innováció és alkalmazkodás: városi környezetben nagyobb esély van technológiai és szervezeti innovációkra; ezek azonban csak akkor tudtak érdemben segíteni, ha az infrastruktúra legalább részben működőképes marad, és ha a polgárok hozzáférnek forrásokhoz a bevezetéshez.
• Időhorizont és kockázatvállalás: a vidéki stratégia rövid–középtávon stabilabbnak bizonyult a fizikai túlélés szempontjából; a városi stratégia magasabb potenciális hozammal bírt hosszabb távon, de nagyobb kockázattal járt rendszerszintű összeomlás esetén.

Végső ítélet

Nem volt abszolút „jobb” út — a körülmények és a skála döntöttek. A vidéki részleges önállóság Gábor számára reális esélyt adott a középtávú túlélésre és a helyi prosperitás megteremtésére; ugyanakkor korlátok és áldozatok társultak hozzá. Dávid maradása a városban eleinte nagyobb komfortot és kulturális lehetőségeket biztosított, de a rendszerszintű zavarok súlyos sebezhetőséget hoztak, melyet csak részben lehetett közösségi újraszervezéssel enyhíteni.

A világ, amelybe beléptek, nem a visszatérésről szólt, hanem az átalakulásról: akinek sikerült helyi önellátást, gyakorlati készségeket és erős közösségi hálót kiépítenie, nagyobb eséllyel maradt életben és épített jövőt. A városban maradók sorsa nagymértékben azon múlt, mennyire tudtak gyorsan új, decentralizált rendszereket és szolidaritási mechanizmusokat létrehozni a maguk számára. Mindkét út tanulsága az volt: a jólét modern formái törékenyek; a túlélés és a jövőépítés a függőségek csökkentésén, a készségek elsajátításán és a közösségi kapcsolatok megteremtésén alapul.

Miklós neve sosem szerepelt semmilyen tervlapon. Ő nem szerzett saját birtokot, nem vett vetőmagot tartaléknak, és nem gyűjtött esővizet a teraszán. A város adta számára a világot: a kötetlen munkaidő, a késő délutáni barátkozások, a heti koncert, az éjszakai beszélgetések, a gyorséttermek, a bevásárlóközpont fényáradata. Munkája rugalmasnak tűnt — sosem töltött túl sok időt egy cégnél, sok apró megrendelése volt és alkalmi projektek. Kevés tartalék, sok impulzus, hirtelen döntések jellemezték az életét.

Amikor a szolgáltatások egyre bizonytalanabbá váltak, Miklós azt hitte, hogy simán átvészeli az átmeneti kényelmetlenségeket. A tengerentúlról rendelt csomagjait továbbra is hozták, a net is működött, a kocsmai társaság remekül tartotta magát — egy ideig. A fordulat gyors volt: a platformok csökkentették a jutalékokat, egyidejűleg a megrendeléseinek száma is csökkent; majd a cégek automatizáltak, és a rövid munkák hirtelen teljesen eltűntek. Későn vette észre, hogy vissza kell fognia a kiadásait. A megtakarítása, amely sosem volt nagy, hamar elfogyott. Hamarosan a lakásban a villamos ellátás először ki-kimaradt, majd leállt; a vízcsap fele annyi időn át adott csak vizet; és ősszel kiderült, hogy a fűtés nem mindig ment. A társasház levelezőlistáján aggódó üzenetek és kétségbeesett segélykérések jelentek meg.

Felismerte, hogy két út áll előtte: marad és kockáztat, vagy elindul és akarva-akaratlanul csatlakozik azokhoz, akik vidékre vándorolnak, vagy egyszerűen az utcákon keresnek boldogulást. Nem voltak vidéki rokonai, nem volt hová mennie. Maradni viszont a kiszolgáltatottságot jelentette: a lakás, amelyért továbbra is fizetnie kellett a bérleti díjakat, egyre élhetetlenebb lett. Elindulni pedig ismeretlen kockázatot jelentett — mennyi készpénze van, hová mehet, kinek szólhatna? Végül a döntés hirtelen és kényszerű volt: egy hónappal a nagy vízszolgáltatás-kimaradás után a ház tulajdonosa felmondta a szerződést a közös költség elmaradása miatt; a lakásból mennie kellett.

Miklós tehát útnak indult egyetlen bőrönddel és egy hátizsákkal. Ez volt minden, amit önerejéből magával tudott vinni, de a bérelt lakásban amúgy sem volt sok saját holmija. Az első napok a város peremén teltek: aluljárókban, ideiglenes menedékhelyeken húzta meg magát, csak néha és rövid ideig barátok kanapéján. Próbált munkát szerezni: részmunkaidős ételfutárkodás volt elérhető, de a megrendelések rendszere akadozott, és a jövedelem ingadozó lett. A városi utcák kemények voltak; a közösségi szolidaritás egy része megőrződött, de a verseny az erőforrásokért kiéleződött. Miklós sokszor érezte, hogy a korábbi könnyű élet egy másik korszak illúziója volt.

Elindult a vidéki utak felé is: hallott falvakról, ahol földet lehet bérelni, szezonális munka van, és hasonló sorsú emberek közösségekben próbálnak önellátást építeni. De a legtöbb helyen a belépési költség — hozzáadott saját eszköz, munkaerő, ellenőrizhető hitelesség, a helyi közösség támogatásának képessége — számára túl magas ár volt. Néhány közösség befogadta azokat, akik hozzá tudtak tenni valamit; mások óvakodtak az idegenektől, akik keveset tudtak adni. Miklós számára a mezőgazdasági munka fizikailag kimerítő és elfogadhatatlanul alulfizetett volt; a városi rutinhoz képest teljesen más állóképességet követelt.

Az utcai életben a biztonság hiánya is súlyos tényező volt: lopások, erőszak, egészségügyi kockázatok. Miklós egy hónap után megfertőződött valamivel, amit a korábbinál nehezebben gyógyítottak, mert a járóbeteg-rendelés túlterhelt volt. Ápolását részben közösségi adományokból oldották meg; egy helyi NGO időlegesen befogadta, amíg meg nem erősödött, de utána ismét az utcán találta magát. Ez a tapasztalat megtörte a büszkeségét, de adott neki egy lehetőséget: bevonódni egy önkéntes alapú közösségi programba, ahol javítóműhelyek, közösségi konyhák és kisebb földműves projektek kapcsolódtak össze.

Egy év elteltével Miklós sorsa vegyes képet mutatott. Nem örvendett sem stabil birtoknak, sem a városi kényelemnek. Viszont végül ismerősei közbenjárására befogadták egy olyan falusi kooperatívába, ahol bérmunkát végzett, cserébe lakhatást és étkezést kapott. A fizetés alacsony volt, de stabilabb, és a közösségi háló segített a betegségek és hiányok áthidalásában. Megtanult egyszerű javításokat, segített a kaszálásban és a bálázásban. Idővel még egy kis résztulajdont is kapott a közösségi tejfeldolgozóban elkötelezett munkáért cserébe. Új barátokat szerzett, és bizonyos mértékig épített maga köré egy kis biztonságot.

Ám a történet sötétebb oldalát is meg kell említeni. Sok Miklóshoz hasonló ember számára a városi életvitel kényszerű elhagyása traumatikus volt: anyagi veszteség, társadalmi státusz csökkenése, elveszett kapcsolatok. Nem mindenki találta meg a szerveződő együttműködési rendszereket vagy azokat a helyeket, ahol befogadták volna őket; sokan vándorlókká váltak, kiszolgáltatva a viharossá és kiszámíthatatlanná, sokszor önkényessé váló helyi politikának és a feketepiaci erőforrásoknak. A mentális egészség helyzete romlott: az identitásvesztés és kilátástalanság nyomot hagyott.

Miklós esetében a végkimenetel részben jobb lett annál, mint amit a kezdet ígért: megtalált egy újfajta otthont, szerezve némi stabilitást és készségeket. De ez az út nem volt dicsőséges; sok lemondás, rengeteg munka és kevés anyagi megtérülés árán jött létre. Egyszerre volt tanulófolyamat és túlélés — egy olyan tapasztalat, amely megtörte, formálta és végül beágyazta egy új közösségbe.

Mindenkinek ennie kell. Mivel a társadalom tagjainak jó kilenctizede semennyi élelmet nem termel meg élete során, viszont egész életében fogyaszt, ezért az élelmiszer-termeléssel foglalkozó kevesek gazdasági támogatása össztársadalmi érdek.

Nem volt ez mindig így. Az arányok a múltban éppen fordítottak voltak: csak a nemesek, katonák, egyházi emberek nem vettek részt az élelmiszer termelésben. (Ők adóztatták vagy tettleg elvették mindazt, amire szükségük volt.)

Az emberiség fejlődése az iparosodással és a tömegtermeléssel gyorsult fel. Ebbe beleértendő az élelmiszer tömegtermelése is. A műtrágya alkalmazása az erdőirtások árán megszerzett szántóföldeken lehetővé tette az emberiség létszámának exponenciális növekedését. Ez pedig egyben létjogosultságot adott az ipari forradalom által megvalósuló tömegtermelés kiszélesedésével a bolygó történetének legnagyobb embertömegei számára. A fogyasztói szerepében létező emberek milliárdjai fenntartják és egyre nagyobbra fújják a kapitalizmus légballonját. Mind több ember fogyaszt mind több ipari javat, és az ezekhez szükséges mind több energiát és anyagot.

Mindezen tevékenységünk során pedig ennünk kell. Olyan élelmiszert, ami irdatlan tömegben előállítható, tárolható, szállítható, és eladható. Hagyományosan az ilyen élelmiszerek alapanyagai természetes eredetűek, amiket a mezőgazdasági ágazat nevű globálissá fejlődött iparág állít elő. Szükségszerű, hogy így legyen, mert a paraszti (egyéni) gazdálkodás és a termelőszövetkezetek korának letűnésével a lakosság elveszítette saját alapellátásának képességét. Ez nem pusztán az élelmiszer-önellátásra igaz, hanem a lakosság minden alapszükségletére: szállás (építkezés), ruházkodás, higiénia (vízellátás, szerveshulladék-kezelés) kizárólag ipari termékek és közszolgáltatások formájában létezik. Mindezek miatt az emberi lét egyéni vagy kisközösségi formában már megszűnt létezni, hiszen az egyén nem képes még alapszükségletei kielégítésére sem az ipar és az annak termékeire épülő szolgáltatószektor nélkül.

A tömeges élelmiszer-előállítás alapfeltétele a társadalmunknak. Ezért az állam támogatja azokat, akik hajlandóak ezzel a tevékenységgel foglalkozni. Csak idén tavasszal egy sor állami támogatásra pályázhatnak a gazdálkodó szervezetek. Van baromfi állatjóléti támogatás, tenyészkoca támogatás a sertéstelepek számára, kisüzemek fejlesztését célzó támogatás. De fogyasztásösztönző kampányok is vannak: az EU juh-és kecskehús-promóciós kampányt folytat Japánban, Hongkongban, az Emírségekben és Szaúd-Arábiában "Exkluzív bárány- és birkahús Európából" címmel. Van fogyasztásösztönző kampánya a tojásnak, a méznek, a vadhúsnak és a nyúlhúsnak is.

Az állam és az Unió tehát igyekszik növelni az élelmiszer-termelést — részben gazdasági okból, hogy "pénzt csináljon", és ez az ágazat is minél inkább pörgesse a gazdaságot és az állam bevételeit. Másfelől az állam hajlandó költeni is az adófizetők pénzéből egy-egy agrárgazdaság fejlesztésére.

A támogatások esetében érvényesül a hatékonyság: a tömegtermelés elégíti ki legmegfelelőbben a tömeges ellátás igényeit, ezért a nagytermelők kapják a támogatások oroszlánrészét. A kistermelőknek, őstermelőknek, családi gazdaságoknak csak marginális szerep jut. A globális élelmiszeripart kiszolgáló nagyvállalkozások mellett csak pár százaléknyi a részesedésük az ellátásból. Mivel a kisipari — korszerű szóval: kézműves — termékek sok okból kifolyólag nem versenyképesek az árukat tekintve az ipari termelésre szakosodott nagyvállalkozásokkal szemben, ezért csak réspiaci szereplőként tudnak maguknak vásárlót találni: elsősorban a magas jövedelmű, exkluzivitást és prémium termékeket kereső és azt megfizetni tudó és hajlandó társadalmi rétegek körében. Ez azt is jelenti, hogy csak kevés ilyen vállalkozás válik sikeressé helyi szinten. Még kevesebb tud régiós szintű termelővé válni, hiszen ott már a tömegtermékekkel szemben kellene versenyt nyernie, ami az árképzés terén lehetetlen.

De miért nem tud a 20-30 kecskével, vagy ugyanennyi méhcsaláddal dolgozó kistermelő eredményes lenni az élelmiszertermékek piacán a nagytermelőkkel szemben? Sok ok közül a legfontosabb a kétféle piaci szereplő számára nyújtott állami támogatás különbözősége.

Az állattartás és a növénytermesztés is rendkívül költséges tevékenység, mind egy gazdaság beindításának költségei tekintetében, mind a napi működés fenntartását illetően. A természet szeszélyeitől erősen függő agrártevékenységekre alapozó cégek árbevétele és gazdálkodása alacsony kiszámíthatóságot mutat, és a nehezebb időszakok — amelyek akár egymásba is fonódhatnak — térdre kényszeríthetik a vállalkozást. A nagy tőkeerejű, nagy hitelképességű, stabil megrendelésállománnyal és felvevőpiaccal rendelkező nagyvállalkozások minden téren előnyben vannak a csekély tőkével és árbevétellel, de a bevételre vetítve annál magasabb fajlagos kiadásokkal rendelkező kisvállalkozásokkal szemben. Igazi Dávid és Góliát küzdelem ez, ahol a papírforma érvényesül, és a "viharállóbb" nagyvállalatok rendre jobban jönnek ki a küzdelemből.

Az államnak az jelenleg a hozzáállása, hogy aki hajlandó állattartással, növénytermesztéssel vagy élelmiszer-előállítással foglalkozni, és ehhez már letette az asztalra az elköteleződés kézzelfogható elemeit — van működő agrárvállalkozása bizonyított jövedelemtermelő képességgel —, azt hajlandó adóforintokból anyagilag megtámogatni. Ilyen pályázható támogatás pl. a tanyafejlesztési program, vagy kisüzemek fejlesztése. Előbbi az alapinfrastruktúra kialakításához nyújt anyagi segítséget (helyi vízvezetékrendszer, napelemes áramellátás kialakításához). Utóbbi vissza nem térítendő támogatást ad a gazdálkodó számára az agrártevékenységével összefüggő fejlesztésekhez.

Akkor tehát minden rendben van, mert az állam a közérdek okán egyaránt támogatja a kis- és nagyvállalkozásokat? Igen, így van — de inkább nem egészen így van. A támogatások nem járnak mindenkinek, azokra pályázni kell, és az igénylőknek jellemzően csak kis hányada nyer ténylegesen pénzt a pályázatokon. Az elnyert pénzösszeg igen szerény a nagyvállalkozások számára elérhető keretekhez viszonyítva. A kisüzemek fejlesztésére elméletileg elnyerhető legnagyobb összeg 10 millió forint. Ezt lehet fordítani épületek létesítésére és fejlesztésére, a gazdálkodáshoz szükséges gépek és eszközök (traktorok, kombájnok, fejőgépek, silók) beszerzésére. A pályázat támogatást jelent, tehát nem célja a költségek teljes fedezése. Mégis, a legfeljebb 10 millió forint ártámogatás jelképesnek mondható egy olyan gazdasági helyzetben, amikor egy fővárosi használt garzonlakás éppúgy 50 millió forintba kerül, mint egy átlagos új traktor.

Az állam akkor is megkéri az árát a támogatásnak, ha a pénzt vissza nem térítendő támogatásként és kamatmentesen adja. Nincs valódi ingyenpénz. A nyertes pályázónak alá kell vetnie magát minden, a tevékenységére vonatkozó és egyre sokasodó előírásnak, elvárt tagságnak, és tűrnie kell a hatóságok ellenőrzését és beavatkozását. Ez magában foglalja a kötelező regisztrációkat, a kötelező jelentéstételeket, az elektronikus regiszterek és állami nyilvántartások folyamatos napra készen tartását (jelentéstételi kötelezettség), az állatjóléti előírások betartását és az azokhoz kapcsolódó építészeti, gépészeti és egyéb előírásoknak való folytatólagos megfelelést. Az állatorvos és az állategészségügyi felelős rendszeres foglalkoztatását, elvárt oltások beadatását, kizárólag államilag regisztrált, csávázott és fémzáras vetőmagok alkalmazását, kötelező kamarai tagságokat és ki tudja még mi mindent. Ezeknek pedig összességében hatalmas munka-, idő-, anyag- és költségvonzata van. Akkora, amekkorát egy legfeljebb 10 milliós támogatást ígérő pályázat elnyerésének reményében nem feltétlenül észszerű bevállalni. Maga a pályázatírás is olyan tevékenység, amire költeni kell. Vagy szakértő céget bíz meg vele a gazdálkodó, bízva abban, hogy az majd minden jogszabályt ismerve nyertes pályázatot állít össze számára. Vagy maga tanulja ki a pályázatkészítés és -menedzselés írott és íratlan szabályait és tartja magát jogszabályok tekintetében képzettnek és napra késznek. Mindkét útnak komoly ára van.

A nagy agrárvállalkozások — amelyek sok esetben globális vállalkozások leányvállalatai — olyan támogatásokat és olyan mértékű banki hiteleket kapnak, amelyek eredményeképpen több százmillió forintos gépparkkal, további több százmilliós épület- és útinfrastruktúrával, versenyelőnyt jelentő korszerű eszközökkel végzik agrártevékenységüket. Velük szemben a saját bevételre építő, esetleg alkalmanként elnyert néhány millió forintos támogatásból fejleszteni próbáló kis agrárvállalkozók vesztes helyzetben vannak a piacon. Ugyanott kellene versenyezniük, de egészen más feltételek között.

Már évtizedek óta kizárólag az állami támogatások tartják életben a tömegtermelést lehetővé tevő agrárvállalkozásokat. A nagyösszegű támogatások nélkül — sőt, még a csökkentésük esetén is — azonnal csődbe mennének azok a cégek, amelyek tevékenysége által étel van az asztalunkon. Mivel értelemszerűen ez nem fordulhat elő, ezért a kormányok mindig és feltétel nélkül pumpálnak annyi pénzt az agráriumba, amennyi csak szükséges ezen nagyvállalkozások működésben tartásához. A kapitalista piac szabályai az agrárágazatban nem érvényesek. A kisgazdaságok számára elvi esély sincs arra, hogy az értékesítési árak terén versenybe szálljanak a nagytermelőkkel, hiszen azok nem a valós költségeken termelnek, és áraik sem azokat tükrözik.

Nem feltétlen baj, hogy ez így van. A rendszer így működőképes, és mindenkinek jut élelmiszer. Amíg a fogyasztói társadalom fennmarad, addig ez a rendszer is, hiszen jól kiszolgálja azt. Az egészséges élelmiszer, a magas biológiai és tápérték természetesen nem szerepel ebben a képletben, legfeljebb mint a fogyasztóknak címzett marketing üzenet. Aki érti, hogy mindez hogyan működik, és vásárlóereje lehetővé teszi, az megtalálhatja azokat az egyéni termelőket, akik valódi táplálékot kínálnak. Magas áron, természetesen.

A kormányhivatalok üvegfalai mögött érezni lehetett a légkör megváltozását: a korábbi elfoglaltságot felváltotta a folyamatos sürgősség állapota. Napi helyzetértékelések érkeztek a megyei főispánoktól, a vasúti társaságtól és az energiahálózat-üzemeltetőktől; a térképeken a lakott települések mellett most már a sérült gátrendszerek, elsodort hajókikötők és földcsuszamlás-veszélyeztetett szakaszok jelölése kapott súlyt. Az állam felelőssége soha nem volt ennyire kézzel fogható: emberek élete, élelmiszerellátás, fűtés és ivóvíz — mind az állami döntések és erőforrások függvényei.

Az első kihívás a bevételek összeomlása volt. Az infláció és az ellátási láncok akadozása miatt a vállalati profitok zuhantak, a háztartások fogyasztása visszaesett, és vele együtt csökkentek az ÁFA-bevételek és a társasági adó. A munkanélküliség nőtt, a bérkifizetések elmaradtak, az adóalap beszűkült. A költségvetés egyszerre szorult össze és növekedtek a kiadások: kárhelyreállítások, sürgősségi élelmiszer-szállítások, fűtéstámogatás és lokális krízishelyzeti ügynökségek finanszírozása igényelte a forrásokat.

Az infrastruktúra akadozása elszívta a tartalékokat. Az út- és vasútszakaszok javítása, a kikötők helyreállítása, a gátak megerősítése és az energiahálózatok gyors helyreállítása óriási költségeket rótt az államra. Mivel a jelentős beruházások gyakran importált technológiát és alapanyagot igényeltek — amelyeket a nemzetközi piacok is szűkösen adtak — a helyreállítás lassú és drága volt. A helyhatóságok egyre gyakrabban jelezték, hogy a központi támogatás nem követi az igényeket; eközben a közműszolgáltatók karbantartási ablakai nőttek, és a lakosság bizalma csökkent.

A foglalkoztatottság csökkenése és a recesszió társadalmi-politikai következményekkel járt. A cégek leépítései és a robotizáció/MI-alapú átszervezések egzisztenciális sokkot okoztak sok családnak. A munkanélküliség növekedése a jóléti rendszert terhelte: a segélykiadások, munkanélküli járadékok és közmunkaprogramok egyre nagyobb részét emésztették fel a költségvetésnek. A szociális ellátórendszerekre nehezedő nyomás sebezhetőséget mutatott: a helyi önkormányzatok kényszerű megszorításokkal válaszoltak, ami további elégedetlenséget szült.

A nemzetközi környezet sem nyújtott könnyítést. A szomszédos államok hasonló problémákkal küzdöttek; a nemzetközi segélysávok megrendültek, mivel minden ország a saját belső válságát próbálta kezelni. A nemzetközi piacok szűkössége és a logisztikai zavarok azt eredményezték, hogy az import, különösen a stratégiai alapanyagok és élelmiszerek nehezen hozzáférhetővé váltak. A regionális feszültségek átcsaptak fegyveres konfliktusokba néhány határ menti országban, ahol a megritkult erőforrások újraosztásáért zajlottak összecsapások. Ez a bizonytalan környezet tovább növelte a kormány költségeit: határvédelem, menekültáramlatok kezelése, humanitárius segítségnyújtás.

A politikai tér elbizonytalanodott. Az ellenzék a nép elégedetlenségére alapozva erősebb hangot kapott; tüntetések, útzárak és helyi blokádok váltották egymást. A kormány taktikázott: részleges átcsoportosításokkal, célzott segélyprogramokkal és kommunikációs kampányokkal próbálta fenntartani a társadalmi rendezettséget. Szigorúbb szabályozásokat jelentettek be: energiafogyasztási korlátozások, járműhasználati tilalmak, valamint ideiglenes árkontroll-intézkedések alapvető élelmiszerekre. Ezek az intézkedések azonban kettős hatást váltottak ki: rövid távon csökkentették a legrosszabb egyenetlenségeket, de hosszabb távon torzították a piacot és csökkentették az innovációs ösztönzőket.

A kormány stratégiája két pilléren nyugodott: kríziskezelés és átalakulás előkészítése. Kríziskezelési intézkedései közé tartoztak a sürgősségi logisztikai útvonalak kijelölése, közbeszerzési gyorsított eljárások, ideiglenes lakhatási programok és a létfontosságú szolgáltatások — víz, energia, egészségügy — prioritása. A cél egyszerű volt: felszínen tartani a lakosságot, fenntartani az alapellátást és megszüntetni a legnagyobb humanitárius kockázatokat.

Ugyanakkor a kormány megkezdte egy hosszabb távú adaptációs terv előkészítését: decentralizált energia- és vízrendszerek támogatása, helyi élelmiszerellátó láncok ösztönzése, munkahelyteremtő programok a fenntartható mezőgazdaság és helyi feldolgozás irányába, valamint oktatási és képzési programok a munkaerő átképzésére az új gazdasági környezethez. Pénzügyi eszközként átmeneti fejlesztési kötvényeket bocsátottak ki, célzott hitelezési programokkal a kis- és középvállalkozások számára, és egy úgynevezett „tartalékalapot” hoztak létre a következő, várhatóan súlyosabb viharzóna idejére.

A nehézség az volt, hogy mindezt egyszerre kellett véghez vinni: gyorsan reagálni a romló humanitárius és infrastruktúrahelyzetre, miközben stratégiai beruházásokat is finanszírozni kellett, hogy csökkentsék a jövőbeni sebezhetőséget. A költségvetési korlátok, a csökkenő bevételek és a nemzetközi piaci nehézségek elbizonytalanították a tényszerű tervezést: mely programok adnak gyors hatást, és melyek szolgálják a gazdaság hosszú távú fenntarthatóságát?

A politikai ellenállás és a lakossági türelmetlenség tovább terhelte ezeket az időket. A kormány kommunikációs csapata igyekezett őszintén és részletesen beszámolni a helyzetről: nyitott válságtájékoztatók, regionális fórumok és helyi konzultációk indultak, hogy a lakosság részvétele és közösségi érzése növekedjen. Ez részben eredményes volt: a helyi közösségek egyes helyeken valóban aktívabbá váltak, és megjelentek önkéntes szerveződések, helyi élelmiszer-kooperatívák és javító-műhelyek. Másutt azonban a fáradtság és az elkeseredés tüntetésekhez és politikai radikalizálódáshoz vezetett.

A kormány végső célja az volt, hogy átvezesse az országot a viharon, megőrizze az intézményeket, és időt nyerjen addig, amíg a globális és regionális rendszerek valamilyen stabilabb állapotra nem rendezkednek. Tudták, hogy ez az időszak lehet hosszú és költséges; tudták, hogy hibák elkövetése politikai árakat követel majd; de azt is tudták, hogy a cselekvés hiánya súlyosabb következményekkel járna. A döntések súlya nagy volt: egyensúlyozni kellett aközött, hogy mikor adjanak többet közvetlen támogatásra, és mikor fektessenek a jövőbe; hogyan lehet fenntartani a társadalmi rendet, miközben átstrukturálják az ország gazdasági alapjait; és miként lehet fenntartani a nemzetközi együttműködést egy olyan régióban, ahol mindenki ugyanazzal a válsággal küzd.

A kabinet egyik éjszakai ülése ezt a képet mutatta: fáradt, de nem megtört szakértők és politikusok vitatták a következő lépéseket — városvédelmi csomag, vidéki támogatások kiterjesztése, és egy regionális tárgyalás-sorozat indítása a közös logisztikai folyosók megerősítésére. Tudták, hogy a kormány feladata nem csupán a polgárok pillanatnyi szükségleteinek kielégítése, hanem egy átalakulás irányának kijelölése: a túlélés és a hosszú távú állóképesség közötti működő egyensúly megtalálása. A döntések hatása évek múltán fog tisztázódni — de addig is a kormány egyik szemét a költségvetésen, a másikat a közösségek rezdülésein tartja, és próbál lépést tartani a viharral.

A város megőrizte külső fényét még akkor is, amikor belső szervei egyre gyengébben működtek. Már nem volt olyan, hogy a nap egy pontján minden akadálytalanul működik: a közvilágítás fényei esetlegessé váltak, a hűtők recsegtek a szakaszos áramszünetben, de a reklámok türelmetlenül tolták tovább a következő ajánlatokat. Dávid napjai eleinte a megszokott ritmus szerint indultak: reggeli futás a folyóparton, rövid mail-ellenőrzés a kávézóban, majd be az üvegfalú irodába, ahol a monitorok és a klíma kellemesen eltakarták a kívül zajló szélsőségeket. Onnan nézve minden adottnak tűnt, hogy a jó élet folytatódjon.

A változások fokozatosak voltak, aztán egyszerre gyorsultak fel. Az infláció emelkedett: a kávé ára, a menza, a jegyek — mind többet kóstáltak. A nyár hirtelen forró lett; a klímaberendezés nélkül a lakás elviselhetetlenné vált. Egy héten belül többször is voltak hőhullámok, amikor az utcákon felhevült aszfalt megolvadt, mint a lekvár, és az emberek már kora reggelente sorba álltak a hűsítő árnyékhelyekért a buszmegállókban. A monszunszerű esők később kettőzött problémát okoztak: a város csatornarendszere nem bírta el a ritmusváltást, a metrók egyszerűen elázó alagutakká váltak, és a felszíni közlekedés rendszeresen megbénult.

Dávid nem volt naiv: hallotta a figyelmeztetéseket, olvasta a modelleket, látta a híreket. Mégsem akart lemondani arról, ami addig adta az életét: a heti sorozatfolyamokról, a romkocsmák szagáról és hangjáról, a vásárlások és házhozrendelések egyszerű rítusáról. A város adta szabadságot — hogy egyik nap múzeumba menjen, a másikon éjszakai koncertre; a hétvégén egy fapados légi járat diszkontárú jegyével elrepüljenek egy másik országba vagy földrészre — ezek úgy kellették neki, mint levegő. A remény nem logikus volt: azt vélte, ha kitart, akkor a rendszerek idővel visszaállnak, az árak is csökkennek, és a régi rend egyszer csak visszatér anélkül, hogy neki bármin is változtatnia kellene. Talán még jobb irányba is változik a világ, hiszen a fejlődés és a technológia egyre csak jobb és jobb eredményeket ad.

A realitás azonban következetesen más irányba mutatott. Mesterséges intelligencia rendszerek léptek be, és a korábbi irodai munkaköröket — adatrögzítést, ügyintézést, ügyfélszolgálatot — gyakorlatilag felváltották. A legkönnyebb és legjobb pénzkereseti lehetőségek vesztek oda. Barátai közül többen hirtelen és tartósan munkanélkülivé váltak; a vállalatok költséghatékonyságból átszerveztek, egyre kevesebb emberrel működtek. A fizetések nem követték az árnövekedést, így a megélhetéshez egyre mélyebben kellett nyúlni a megtakarításokhoz.

A szabályozások sorra jöttek. Autókat kitiltottak bizonyos zónákból a légszennyezés csökkentése érdekében; a belváros lassanként gyalogos övezetté alakult. Ez elvileg jó hír volt a levegőnek, de Dávid számára, aki megszokta az állandó mobilitást, egyre több korlátot jelentett: a gyors spontaneitás véget ért; a bevásárlás, a hétvégi kiruccanás szervezést igényelt. A boltok polcairól egyre gyakrabban hiányzott ez vagy az: kevesebb lett az importált cikk, és később már az alapélelmiszerek ellátása is ingadozott. Először csak egy-egy déligyümölcs, a végén már a liszt és a tejföl is esetlegessé vált a kínálatban. Az ellátás akadozása — később szállítási szünetek — a mindennapi élet kényelmét és biztonságát aláásta.

A közművek sem maradtak immunisak. Eleinte rövidebb, tervezett leállások voltak; utána jöttek a hosszabb, váratlan kimaradások. A lift órákra megállt, a szemét elszállítása csúszott, és a legfájóbb: a víznyomás ingadozni kezdett. Egy este a fürdés után Dávid családja a vécé lehúzásakor találkozott a megváltozott világ szigorú új rendjével. A társasházból először csak üzenetek érkeztek: "vízszolgáltatás korlátozva, várható helyreállítás: ismeretlen." A pánik lassan kúszott be a folyosókra. Palackozott vízhez és vécébe helyezhető gyűjtőedényekhez fordultak, a lakóközösség tele lett kérdezősködőkkel és panaszkodókkal.

Dávid próbált alkalmazkodni. Megvásárolt egy kisebb esővízgyűjtőt a teraszra, vett néhány vödröt viztároláshoz a közeli boltban, beállított egy hordozható gáztűzhelyet a konyha sarkába. De minden ilyen kísérlet arra emlékeztette, mennyire sérülékeny a városi élet: itt nincsenek tartalékok, nincsenek bázisellátások, a megszokott rutinok nem működnek a megszűnő infrastruktúrák mellett.

A gyerekek elbizonytalanodtak. Az iskolákban az órarendek változása, a délutáni programok kiesése és a wifi gyakori akadozása miatt a tanulás darabokra hullott. A családi pénzügyek megroppantak: Dávid és felesége kisebb munkákat vállaltak, alkalmanként szállítottak élelmiszert vagy végeztek ház körüli javításokat, hogy pótolják a kieső jövedelmet. A státuszszimbólumok — új kütyük, divatos ruhák, fesztiválbelépők — már nem voltak prioritások; a helyzet a túlélésre szűkítette a kívánságokat.

A remény azonban nem halt meg. Dávid ragaszkodott a rutinhoz: esténként még mindig leült egy epizódra, mert a sorozatok — habár egyre több produkció leállt — még adtak némi biztonságot. A romkocsmák néha nyitva tartottak, és egy-egy mini-fesztivál elcsíphető volt. Ezek a pillanatok létfontosságúak voltak, mint a szabad levegővételek egy maratoni futás közben: erőt adtak folytatni a hétköznapokban.

De a város már nem tudta megőrizni a régi szerepét. Egy este, amikor a felesége a városban próbált munkát szerezni, azt mondták neki, hogy a kisebb irodai feladatokat már algoritmusok végzik — a helyi rendezvények is ritkulnak, mert a pénz és a logisztika hiánya nem teszi lehetővé a nagy szabadtéri eseményeket. A fapados járatok egyre kevesebb célpontra repültek; a külföldi utazás, ami korábban a folyamatos feldobódás eszköze volt, most megfizethetetlen és bizonytalan lett.

A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor a társasház vizellátása hetekre leállt. A lift nélküli napokon a lépcsőkön cipelték az üvegeket, és a lépcsőház tele lett idegen készletekkel: konyhai edények, vödrök, hordók. A közösségi szellem ugyan feléledt — néhány lakó összefogott, hogy segítsenek magukon — de sokan akkor ismerkedtek a hiánnyal életükben először. Dávid éjszakánként a hálóban ült, és azon töprengett, hogyan lehetne új struktúrákat építeni, kiutat találni a helyzetből.

A válasz nem egyetlen megoldás volt. A városban maradók tömege két úton próbálkozott: voltak, akik — mint Gábor vidéken — újra keresték a kapcsolatot a földdel; sok lakó viszont nem tehette meg a költözést, mert a pénz és terület is hiányzott ehhez. Így helyben kellett kísérletezni: közösségi víztárolók létrehozásával, szomszédsági csereprogramokkal, kis közösségi kertekkel és javítóműhelyekkel. Dávid részt vett ezekben: segített egy közeli társasházi udvaron kialakítani egy esővíz-gyűjtőt, és csatlakozott egy helyi csoporthoz, amely tartós élelmiszert készített el megosztás céljából.

A változás nem volt romantikus. A szabadságfok csökkent; a mindennapi döntések egyre inkább korlátok közé szorultak. Dávid megtanulta, hogy a remény nem feltétlenül a visszatérés reményét jelenti, hanem az alkalmazkodás képességét: megtartani a fontos dolgokat — a család összetartását, a gyerekek tanulását, a közösségi kötődéseket — miközben lemond a korábbi mértéktelen kényelemről és szórakozásról. Ráébredt, hogy a városi lét élménydarabkái nem adnak értéket a maradásnak, ha közben a lét feltételei összeroppannak.

Dávid egy éjszaka a házuk erkélyén ült, nézve a város megmaradt fényeit. Az eső kopog a korláton, a város még morajlik. Az elmúlt egy év útkeresése során nem találta meg a tökéletes választ, de talált néhány praktikus megoldást: némi vízgyűjtés, közösségi csere, egy helyi gépjavító-műhely tagsága. Tudta, hogy a város, amelyet szeretett, formát vált; hogy a megszokott jólét darabjai elhalványodnak, vagy átformálódnak. Még tartotta a reményt, de másként: nem a visszatérésre, hanem arra, hogy képesek lesznek újrateremteni a jó dolgok egyszerűbb, rugalmasabb verzióit — ha közösséget építenek, ha készségeket tanulnak, ha elfogadják, hogy a város már nem ad mindent automatikusan.

Mélyen megnyugtató az állatok között járni-kelni, pásztorbottal, ráérősen.

A saját földön gazdálkodás jó dolog.

Késő nyár illata ült a domboldalon, amikor Gábor először járta be a kis birtokot. A városi élet zajától elszokott füleinek itt a tücskök és a szél társaságot jelentett. A nyitott kerítésen túl rét nyílt, a völgy aljában egy kis patak csörgedezett. De egy öreg kamion-alvázból készült tároló jelezte, hogy korábban is dolgozott már itt emberi kéz. Gábor a kezében tartott papírokra nézett: a hitelszerződés hivatalos betűi, a térkép, a birtok határai — mind azt jelentették, hogy végleg elkötelezte magát egy másik életforma mellett.

Meglátogatta a helyi állatorvost, egy tapasztalt méhészt és az öreg juhászt. Jó fél év múlva már birkák és kecskék közé lépett ki a házából. Baromfiudvart alakított ki, és két nyúlketrec is bekerült a tyúkól mellé. Az első év tanulóév volt: mikor kell fejni, hogyan vágja a füvet úgy, hogy a talaj megmaradjon, mi a különbség a téli és nyári takarmányadag között. Megtanulta, hogyan kell bálázni a szálastakarmányt, hogyan kell a bálákat vízálló fóliával fedni, hogyan rakja az elszáradó ágakat tűzifának.

A rendszer tudatosan egyszerű volt. Az esővizet felfogó tartályok hálózata szolgáltatta az ivó- és öntözővíz egy részét; a kút pedig biztonságot adott. A fűtést és a főzést vegyeskazán biztosította, amihez csak fát használtak — nem pazarlón, hanem gondosan szabályozva, a gyümölcsfák ágait és az elhalt törzseket előnyben részesítve. Méhcsaládjai a kert gyümölcsfái mellé kerültek: már az első évben kevesebb cukrot vettek a boltban, és saját méz édesítette a teát, a süteményt. A ház energiarendszere vegyes volt: néhány napelem biztosította a világítás energiáját. Gábor nem bízott teljesen a villamoshálózatban; akkumulátorai tároltak annyi energiát, hogy a szivattyú és a hűtő mindenképpen működjenek.

Az állattartás nem luxus volt, hanem biztosíték: 20–30 juh és kecske adta a tejet, időnként húst, gyapjút és bőrt; a baromfi tojást, a nyulak gyorsan sokasodó húsforrást jelentettek. A kaszálás és bálázás a szezon fő eseménye volt: a széna volt az, ami a télbe áttolta a tavaszt. A kertben többgenerációs veteményes termett: hüvelyesek, káposztaféleségek, hagyma, takarmánykukorica. Minimális vetőmagot vásároltak; törekedtek a reziliens helyi fajtákra. Minden a közös munkáról szólt: a gyerekek etették a csirkéket, a felesége a sajtportékát készítette el, Gábor javította a kerítéseket és gépeket. A család nem élt könnyebben, mint a városban — de stabilabban.

Életmódjuk alapelve a kitettség csökkentése volt. Vásárlásaikat csoportosan intézték a faluban, alkalmanként cserélték munkáikat más gazdákkal: egy hét kaszálásért cserébe a másik fél egy szezonra méhészsegédnek állt Gáborhoz. A helyi közösség hálózata — konyhakert-támogatás, gépmegosztás, cserepiac — lassan alakult ki; nem egyetlen digitális platformon, hanem az udvarok között, az iskolai faliújságon és a helyi piactereken. Gábor tudta, hogy önellátása sosem lesz teljes; a modern vetőmagokhoz, bizonyos gyógyszerekhez, orvosi ellátáshoz és alkatrészekhez továbbra is külső források kellenek. De a cél nem is a teljes elszigetelődés volt — hanem a korlátozott függés: kevesebb sebezhetőség, több rugalmasság.

A gazdálkodás részben rituálé is volt. A takarmány betakarítása a család ünnepe lett: a szomszédok segítettek, a gyerekek fagylaltot árultak önkénteseknek, és az este közös étkezésbe torkollott. A jövőről szőtt tervek nem voltak rémisztőek; inkább csendesek és gyakorlatiasak. Amikor Gábor este a présház verandájáról nézte a felhőtlen eget, a fények a völgyben halkan hunyorogtak; maga körül mindenhol takarékosságot és a célratörő munka eredményét látta. Az egyszerűségben öröme telt: a frissen fejt tej melege, a gyapjú illata a szárítón, a bableves buborékolása a sparheltben.

Mégis, a döntése mögötti motiváció nem csak praktikus volt, hanem erkölcsi: Gábor úgy gondolta, hogy a túlzott fogyasztás és a globális ellátórendszerek függősége törékennyé teszi az embereket. A tanyára költözéssel azt remélte, hogy ha a városi komfort elhalványul, a családnak meglesz az alapja: élelem, meleg, közösségi kapcsolatok — és a gyerekek, akik megtanulják érteni a földet és az állatokat, majd képesek lesznek túlélni és újrateremteni. Az erőforrásokért vívott háborúk árnyéka rájuk is vetült, de úgy vélekedett: ha kevesebb a részed a globális versenyből, kevesebb az esélyed arra, hogy célponttá válj. Ha a környék önellátóbbá válik, a külső feszültség kevésbé érinti őket.

A valódi küzdelem azonban nem csak a terméshozamon vagy az állatállományon volt mérhető. A lemondás lelki vonatkozásai kemények lehetnek: hiányzott a városi pezsgés, a könnyű vásárlás lehetősége és az azonnali szolgáltatások áradata. Gyermekei, különösen a nagyobbik, néha panaszkodtak az internet lassúságára, a barátok távolságára. Gábor ezt mindig azzal válaszolta meg, hogy itt a szabadság más formát öltött: a gyerekek tudták, hogyan javítsanak el egy elromlott kaput, hogyan fejjék a kecskét vagy hogyan ültessenek palántát. Ezek a készségek, mondta: életbiztosítékok.

Az első télen a gazdaság próbára tétetett. A hó elzárt néhány utat, az áruszállítók ritkábban jártak. A helyi közösség összezárt. A bálák és a raktárkészlet megtartotta az állatokat, és a család melegen maradt a fafűtéssel. Voltak nehezebb napok: egy kecske elpusztult, a szivattyú meghibásodott, és egy influenza hullám is érintette a környéket. Mindezek ellenére a közösségi csere és az otthon kialakított praktikuma áthidalta a legkritikusabb pillanatokat. Később a városból érkező ismerősök csodálkozva látták, hogy az egyszerű élet mire képes megpróbáltatások idején.

Gábor számára a nagyobb remény abban állt, hogy életmódjuk hosszú távon gyökereket ver a gyerekekben. Nem volt olyan illúziója, hogy a világ majd egyik napról a másikra békéssé válik — inkább azt gondolta, hogy a helyi közösségek hálózata lehet az a védőháló, amely túléli a geopolitikai és ökológiai feszültségeket. Ha a háborúk elérik a régiót, a birtok és a közösség adhatott menedéket és eszközöket a túléléshez; ha nem, akkor megmarad a csendes, dolgos élet, amely egyre haladóbb célokat is elérhetővé tett: helyi iskolát, közösségi energiatermelést, talán egy közös tejfeldolgozó üzemet.

Az évforduló estjén, amikor a család a meleg sparhelt körül ült, Gábor kedélyesen hallgatta a gyerekek nevetgélését. A nagyobbik arról mesélt, hogy milyen seprűt készít majd, a kisebbik pedig egy kecske nevét találta ki. A város emléke — a régi munkák, a napi bevásárlás, a gyorskaják és a soha el nem fogyó szórakozás — már távolinak tűnt. Valami más költözött beléjük: gyakorlati bölcsesség, türelem és egyfajta békesség, amelyet a mindennapos munka ritmusa alapozott meg. Gábor tudta, hogy a jövő bizonytalan: lehettek háborúk, erőforrás-hiányok és piaci összeomlások. Mégis hitt abban, hogy a kis birtok, a cserehálózat és a gyerekek kifejlődött készségei által nagyobb eséllyel vészelik át ezeket az időket.

A napok pedig teltek: a fű újra növekedni kezdett, amikorra a bálák elfogytak, a méhek pedig már zsongtak. A birtok is megújult a tavasszal, és továbbra sem ígért fényűzést, de adott csöndet és létbiztonságot. Gábor gyakran elgondolkodott azon, hogy az ő döntése — elvonulni, lemondani, építeni — talán nem csupán egy család története, hanem egy kísérlet arra, hogyan lehet másként értékelni a jólétet: nem annyira a választás mennyiségében, hanem a mindennapi önfenntartás mértékében és a közösségi elköteleződés minőségében.

Amikor alkonyodott, és a mezőn az árnyékok hosszúra nyúltak, a birtok halk zaja — a juhok nyugovóra térő fészkelődése, a csőrök kopogása a kukoricán — olyan volt, mint egy régi dal. Gábor beletanult ebbe a ritmusba: kaszálás, takarmányozás, báránygondozás. A jövőt nem lehetett megjósolni; csak készülni lehetett rá. Az ő reménye egyszerű volt: ha a világ eltörik is, a családja és a közössége képes lesz újraépíteni, és talán továbbadni a nyugalmat a következő generációnak — békében és munkában.

A város arca aznap is a megszokott volt: az ébredő reggel lassan fénnyel árasztotta el az utcákat. A futárdrónok halk berregéssel hordták a csomagokat, és a közösségi kertben a növények automata öntözőrendszere spriccelte a vizet. Az utcákon sétálók többsége nem rohant; kávét tartottak a kezükben, vagy azzal a könnyed nyugalommal néztek a városra, ami az általános jólét velejárója: a munkaórák rövidek, a szolgáltatások bőségesek, a szórakozás azonnal elérhető, a tanulás személyre szabott és igény szerinti. A városlakók többségének volt ideje kertészkedni az erkélyeken, önkénteskedni, művészetet tanulni, utazni — és a pénzük is megvolt hozzá.

A mindennapi kényelem nem véletlen. Az energiafelhasználás nagy részét decentralizált, nap- és szélalapú rendszerek biztosították, a hagyományos hálózatok intelligensebbek lettek, így az áramkimaradások ismeretlenek voltak a város lakóinak. Minden eszközük elektromos volt, fel sem merülhetett, hogy ne legyen áram az év minden napjának minden órájában. Az élelmiszerláncban a vertikális farmok és laboratóriumban előállított fehérjék csökkentették az ingadozásokat; a friss zöldségek a város alatt és tetején teremtek. A közlekedés többsége autonóm és elektromos volt: csendes, sima, és jóval gyorsabb a régi idők káoszánál. Az orvostudomány és biotechnológia lehetővé tették a betegségek korai felismerését hordható szenzorokon és otthoni diagnosztikai eszközökön keresztül; a személyre szabott gyógymódok és immunterápiák életkilátásokat javítottak. Az oktatás egyéni ritmushoz igazodott: tanulóagentek, virtuális mesterek és kiterjesztett valóság-élmények tették mindenki számára hozzáférhetővé a tudást. A pénzügyi szolgáltatások automatizáltak és olcsók voltak; a mikrohitelek és alapjövedelem-szerű mechanizmusok lehetővé tették, hogy az emberek beruházzanak szenvedélyeikbe — kézművességbe, művészetbe, kisiparba vagy vállalkozásba.

Mindez természetesen nem volt homogén. A nagyvárosokban élők profitáltak a legtöbbet: a vonalak, infrastruktúrák, digitális piacok és kulturális lehetőségek koncentrálódtak. A városi többség globálisan is a leginkább fogyasztó és jóléti élményeket élvező réteg volt: több szabadidő, több választási lehetőség, több lehetőség megvalósítani vágyakat — egyszerűen azért, mert a rendszer rájuk volt optimalizálva. A technológia a szolgálatukban állt: személyi asszisztensek szervezték az életet, a háztartások szinte önfenntartóak lettek, és a szórakoztatás végtelenített választékában senki sem unatkozott.
A boldogság mechanikája finom és gyengéd volt: a fogyasztás, a tapasztalatok és a kapcsolatok együttesen tartották fenn a társadalmi békét. A piacok úgy működtek, hogy a legtöbb ember jól járt — legalábbis rövid távon: a javítószolgáltatások, előfizetések, platformok és közösségi kezdeményezések együtt alkották azt a hálózatot, amely körbeölelte az életet.

Ám az idilli kép mögött, a számok és modellek suttogták, hogy a bőség színfalai vékonyak. A Föld klímája változott és tovább melegedett; a tengerszint-emelkedésnek a partvonalakon és kikötőkben már érzékelhető volt a hatása, míg a folyók vízhozama egyre csökkent. A légkör összetétele és a szélsőséges időjárások gyakorisága nőtt: hosszabb hőhullámok, intenzívebb viharok, váratlan monszunszerű esők. A föld mélyéből érkező figyelmeztetések sem voltak elhanyagolhatók: a sarkköri jégréteg olvadása következtében az Egyenlítő környékén megjelenő nagy tömegű vízréteg okozta szeizmikus aktivitás és az olaj- és földgázkitermelés által meggyengített rétegek további kockázatokat emeltek be a klímaváltozás egyre összetettebb folyamatába. Az ökoszisztémák összeomlása — a beporzók eltűnése, a halállományok csökkenése, a talajerózió, az erdők pusztulása — mind-mind jelzőfények voltak, melyek azt mondták: a jelen gazdálkodási modell nem tartható fenn.
A kapitalizmus, ahogy a világ most ismerte, a bőséget termelte a skálázás, az erőforrás-intenzív infrastruktúra és a folyamatos növekedés logikáján. Ez a logika azonban feltételezte, hogy a nyersanyagok, az energiák, a stabil klíma és a természeti rendszerek kiszámíthatóan és bőségesen állnak rendelkezésre. Amint a természetes rendszerek kezdtek kilépni ebből a kiszámíthatóságból, a gépezet összekapcsolt elemei — szállítás, élelmiszer-előállítás, energiahálózatok, kiberinfrastruktúra — egyre sérülékenyebbé váltak. A város, amelynek kényelme automatizált rendszereken és globális ellátóláncokon alapult, különösen ki volt téve annak, hogy egyetlen nagyobb zavar láncreakciót indítson el.

A bőség tehát törékeny: a jóllét, a döntési szabadság és a szabadidő mind függtek attól, hogy a rendszerek folyamatosan, olajozottan működjenek. Amikor a viharok súlyosabbá váltak, a termés ingadozni kezdett — még a vertikális farmok sem voltak teljesen immunisak a megváltozott vízháztartással, az extrém hőmérsékletekkel és a szállítási zavarokkal szemben. A föld alatti csővezetékeket egy sor földrengés rázta meg, a kikötők részleges elvesztése megbénította a globális logisztikát, és az energiahálózatok decentralizációja ellenére a ritkafémek és félvezetők hiánya korlátozta az eszközök javítását és gyártását. A piac, amely a pazarláson és cserén alapult, egyszerre vált sebezhetővé.

Egyre többen kezdték felismerni, hogy a jóllét, amit eddig normának tekintettek, nem egyenlő a fenntarthatósággal. A fogyasztói tömegek — azok, akik a városi rendszer stabilitását fenntartották azáltal, hogy folyamatosan igénybe vették a szolgáltatásokat és termékeket — hamarosan nem lesznek többé a rendszer központi szereplői. Ha az erőforrások elapadnak, a piaci mechanizmusok megszűnnek működni úgy, mint régen; a fogyasztás visszaesik, a szolgáltatások drágulnak, és ami legfontosabb: megszűnnek azok a munkafajták és szolgáltatások, amelyek a városi jólétet fenntartották. A városi többség, amely identitását részben a vásárlás és a választási lehetőségek gazdagságával határozta meg, hirtelen fölöslegessé válhat a megváltozott társadalmi optimalizációban.
A fordulat nem feltétlenül volt azonnali, de elkerülhetetlennek tűnt: a társadalom kezdett átszerveződni. Az értékek átrendeződtek a növekedésből az alkalmazkodás és megosztás felé. A túléléshez szükséges készségek — mezőgazdasági és javítómunka, közösségi szerveződés, helyi döntéshozatal — előtérbe kerültek. A metropoliszok, amelyek addig a fogyasztói életstílus megtestesítői voltak, fokozatosan elvesztették dominanciájukat; a perifériák és régiók, ahol a természethez való közvetlen kapcsolat és a helyi erőforrások kezelése jobban megoldott volt, újra fontossá váltak.

Egy napon a városlakók egy kis csoportja — tervezők, fiatal művészek, programozók, kertészek és elszánt önkéntesek — egy tetőterasz kávézója körül gyűlt össze, és úgy tűnt számukra, hogy a világ minden lehetősége a kezükben van. Beszélgettek a következő projektjeikről: egy új VR-előadás, egy pop-up étterem, egy startup, ami személyre szabott üdítőt gyárt. A levegőben izgatottság, remény és nyugalom vibrált. A naplemente aranysárgára festette az irodaházakon tükröződő üveget. Egyszer csak egy csendes, de határozott hang vetett véget a beszélgetésnek: egy geofizikus, aki néma értője volt az elmúlt évek figyelmeztetéseinek, felállt, és arra emlékeztette őket, hogy a rendszer, amelyekre terveiket építgetik, nem időtlen.
„Ha a modellek igazak,” mondta, „nem lesz többé piac, mint ma — legalábbis nem úgy, ahogy most ismerjük. Nem lesz igény a felesleges fogyasztásra. A több millió ember, akik ma a fogyasztói pozíciókat töltik be, az új gazdasági struktúrában már nem lesznek központiak. A jólét, amit átéltetek, véget érhet.”
A szavak súlya lehűtötte a levegőt. A csoport tagjai egymásra néztek: ott volt a döbbenet, a tagadás és a lassan növekvő felismerés. A tetőn megosztott kávé íze már nem volt ugyanaz.
Az elkövetkező hónapokban a változások egyre láthatóbbá váltak. A fogyasztói piaci volumengörbe elkezdett laposodni; a nagyobb hatású természeti események megszaporodtak. A lakosok, akik korábban bőséget és szabadságot élveztek, most kényszerültek választani: harcolni azért, hogy a régi jólétet fenntartsák, vagy alkalmazkodni, megtanulni osztozni és visszavonulni azoktól a szerepektől, amelyekhez hozzászoktak. Néhányan elmentek vidékre; mások maradtak, és megpróbáltak közösségi gazdaságokat létrehozni. Voltak, akiknek nehezebben ment a változás: elveszítették munkájukat, identitásukat, és azt a biztonságot, amit a széteső fogyasztói társadalom korábban megkérdőjelezhetetlenül nyújtott.

A történet nem ér véget tragédiával, hanem inkább abban a feszültségben bontakozik ki, amelyben a bőség fogyatkozó napjai és a megváltozó jövő kilátásai egybefutnak. A város, ami nemrég a jólét diadala volt, most egy olyan korszak küszöbén állt, amelyben a készletek korlátozottsága, a klíma és a geofizikai törvényszerűségek új játékszabályokat kényszerítenek az emberekre. A fogyasztói tömegek — a rendszer egykor nélkülözhetetlen tömege — válaszút elé kerülnek: vagy önként alkalmazkodnak új funkciókhoz, vagy kiszorulnak egy olyan társadalmi rendből, amely már nem igényli őket.

A bőségidők emléke — a kényelem, az önállóság és a szabadidő — ott maradt a beszélgetésekben, a fotókon és a digitális archívumokban. De a szeizmikus, légköri és ökológiai változások követelése az volt, hogy a társadalom újraosztva találja meg az értékét: nem a fogyasztásban, hanem a fenntarthatóságban, az alkalmazkodásban és a közösségben.

A város ragyogott még azon az estén, miközben lassan, de biztosan készülődött az újraosztásra. A bőség ideje valaha olyan végtelennek tűnt — most pedig a vége felé közeledett, nem hirtelen robbanással, hanem olyan lassú átszerveződéssel, amely eltörölte a régi szerepeket, és újakat kényszerített a helyükre. A tetőn ülők közül néhányan megértették: a jólét, amelyhez hozzászoktak, egy rendszertől függött, és amikor azt a rendszert a természet törvényei ítélik meg, akkor alulmarad.

A világ, amiben élünk bővelkedik javakban és lehetőségekben, ám törékenyebb, mint sokan gondolnánk. A városok fényei ragyognak, és a technológia olyan végtelennek tűnő kényelmet és szabadságot kínál, amelyre korábban nem volt példa a történelemben. A természet és törvényszerűségei mostanra elhalványultak az emberek tudatában, és már alig valakit foglalkoztatnak. Pedig a fizikai világ határai nem tűntek el: légkör, víz, föld mozgása lassan, de könyörtelenül alakítja továbbra is a körülöttünk lévő rendszereket.

A továbbiakban egy rövid történet öt sorsot villant fel az elkerülhetetlen változások sodrásában — a tervezőkét: a vidékre költözőt és a városban maradót; a kormányzati döntéshozók dilemmáit; végül azokét, akik nem készültek fel a változásokra. Megmutatja, hogy a jólét illékony lehet, de azt is, hogy miként bukkannak fel új értékek a letűnő kor díszletei között.

Nem jóslat ez, hanem tükör: hogy mik lehetünk, amikor a megszokott igényektől el kell köszönnünk, mert a múlt rutinjai már nem tartanak el bennünket. A szereplők választanak, hibáznak és alkalmazkodnak — végül az út, amelyre lépünk, sokféle, de a következményei közösek.

Február utolsó napja nálam az év első mosás-napja lett. :D
Nem 30 fokos kímélő program fut, hanem 3 fokos...

Ezekről az egyszerű szerkezetekről mindig idős rokonunk jut eszembe, aki 80 évesen is a létező legegyszerűbb forgótárcsás mosógéppel és kiscentrifugával mosott magára. Amikor felajánlották neki, hogy kap ajándékba egy korszerű automata mosógépet, akkor azt mondta neki nem kell, mert ez teljesen megfelel.

Szerintem van ebben a történetben valami szimbolikus. Valami nagyon fontos.
Az az üzenete, hogy nem kell több, mint amennyi elég. Sem ételből, sem autóból, sem a ház négyzetmétereiből. A több nem tesz boldogabbá. Sőt, így vagy úgy de rád terhel.

Amióta ezekkel a gépekkel mosok (és van egy még kisebb, kempingmosógép is), azóta érzem csak igazán, hogy a több nem jobb. Kényelmesebb, az vitathatatlan. De a túl sok kényelem megrontja az életet. A jellemet. Még az egészséget is.

(Télen, amikor megfagy a víz, akkor rokonnál, automata mosógéppel mosunk. Össze tudom hasonlítani, hogy melyik nagyobb élmény.)

Ezek a gépek amúgy nagyon ki vannak találva! A mai világban is megállják a helyüket. Például a 150 wattos teljesítményével akár a legkisebb napelemes rendszer is vígan meghajtja őket. Üzemidejük (amíg a motor munkát végez) mosásonként mindössze pár perc. A mosóhatást ui. a víz végzi, nem a ruhák gépi forgatása adja. A korszerű mosógépek 60-90-120 perces programjai csak vakítások, és valójában szükségtelenek.

Aztán ott van a mosógép feketére festett dobja. Gyárilag ilyen. De miért? Azért, mert ha tudod, hogy ma mosni akarsz, akkor kirakodhatod a gépet a napra (fél kézzel), feltöltöd vízzel. Pár óra alatt a napfény felmelegíti benne a mosóvizet. Már ha melegvízes mosásra vágysz. És ehhez nem kell sem gáz, sem hálózati áram. Csak egy kis előrelátás. Működik, egyszerű és nagyszerű!

A gépek karbantartása sem igényel űrhajós képzettséget. Alig pár alkatrészből állnak. Mikroelektronika természetesen nulla, még egy mikrokapcsoló sincs bennük. Ergo semmi ilyesmi nem fog tönkremenni ezekben soha.

Az automata mosógépek fő elhalálozási oka a vezérlőpanel tönkremenetele. Ez csak idő kérdése. A hirdetések tele vannak megkímélt állapotú, de működésképtelen mosógépekkel, amiknek minden fődarabja működik - csak az "agya" nem. Mert a dob forgatásához manapság agy kell ám! És amikor az tönkremegy, az gazdasági totálkár, mert ha egyáltalán beszerezhető hozzá alkatrészként, annak az árából új gépet lehet vásárolni. Így nem is javítja meg senki.

Engem is meglepett, de ezeket a gépeket a mai napig gyártják. Ami még jobb: semmit sem változtattak rajtuk az elmúlt évtizedekben. És a legjobb: minden alkatrész kapható hozzájuk! (Mind a három... :D)

Egyszóval: élmény! Remek dolog az egyszerűség.

És végre múlik a fagy! Kibekkeltük, az állatok és én!

Nem panaszkodom, ez a tél nagyon kegyes volt, kétségtelenül. Novemberben lehullott több tízcenti hó egyszerre. De utána, egészen február 10-ig alig volt hideg. Karácsonyig még a házivízművet sem kellet leengedni, mert nem volt fagyveszély.

Aztán február második felében beköszöntött a komoly fagy. -7, -8 fok. Ez már bőven elég ahhoz, hogy minden tartály, minden kanna és minden itató befagyjon, és úgy is maradjon. Késsel törtem ki a jeget az állatok itatóiból, és kútról hoztam a vizet minden nap kétszer. Ezek nehéz idők. De ezen a télen csak 2 hét volt fagyos, nem 10-12 hét, mint korábban, pár évvel ezelőttig. A -8 fok sem -18, ahogy korábban.

Ezzel együtt idén sem sikerült minden állatnak túlélnie a megpróbáltatásokat. A fagy, az élelem szűkössége (a vadak számára), a porrá száradt föld legyengített mindenkit. És a leggyengébbek elestek. A róka, borz és nyest is gyakori vendég nálunk a tél végén. Bármit elvisznek, amit tudnak. A szarvasok is nálunk potyáznak.

(A fehérre fagyott autó a hideget hivatott szimbolizálni...)

Az utolsó fagyos nap elmúlt, és ezzel az idei tél is, azt hiszem. Kezdődhet az új szezon, megindul a természet. Végre!

Nyár végén még büszkén állt a 4 db, egyenként 3 méter magas szénabolya.
Mostanra csak egy maradt belőlük, az is eredeti mérete majdnem felét elveszítve,
magába roskadva várja, hogy februárban az utolsó szálig megegyék a birkák,
kecskék. Tél vége felé már minden állat lesoványodott, legelnivaló nincs, az
abrakból meg sosem jut annyi, amennyire igény volna. A széna életet ment
az év ezen szakaszában. Ezért éri meg a rengeteg munka nyáron, a legtikkasztóbb hőségben.

Kétféle szénaetetőt használok. Mindkettő klasszikus formának nevezhető, mégis óriási a különbség.

Az X keresztmetszetű kevesebb anyagból készült, de nagyon pazarló alkalmatosság: az állatok a rá rakásolt széna akár felét is lehullajtják a földre, ahonnan aztán már nem eszik fel. (Ami furcsa, mert amúgy a talajszintről legelnek...) Ezt hívják taposási veszteségnek.

Az U keresztmetszetű szénaetetőnek viszont van alja, ezért a veszteség talán ha 5% lehet, tehát tizedannyi. Ezt a konstrukciót felborítani sem tudják az állatok, és kis körbála is belefér, 3 vagy akár több is.

A széna nagy kincs ősztől tavaszig, az alaptápláléka nem csak a patásoknak, de a nyulaknak is. Széna nélkül nem csak drágább lenne az állatok átteleltetése (jelenleg legkevesebb 9 000 Ft egy mázsa búza vagy kukorica), hanem szénaevés nélkül a növényevők emésztése sérül, legyengülnek és megbetegszenek, el is hullanak. A téli növényhiány amúgy is óriási kihívás a növényevők számára. Széna nélkül nem élnék meg a tavaszt.

A jó etető, a jó minőségű réti széna alapvető fontosságú.

Még néhány hét, és jön a tavasz, növekedni kezdenek a füvek. Fellélegezhetnek a kecskék, birkák. Addig azonban még ki kell bírniuk.