Amit az alábbiakban leírok, az egy gondolatmenet. Nem akarom igazolni az abban szereplő állításokat, publikációkkal és forrásokkal alátámasztani, vagy bizonygatni bármit is. Mindenki azt gondol, amit akar.

5 évvel ezelőtt éreztem úgy, hogy a világ dolgai olyan irányba mozdulnak, ami gyökeres változásokat hoz. Öt év alatt megváltozott nagyjából minden. A társadalom, a közlekedés, a tanulás, a munkavégzés, a közmorál. Háborúk törtek ki és pusztítanak, túl vagyunk a modern kor első világpandémiáján. Nobel-díjat érdemelt a génmanipuláció legolcsóbb eszköze, a génszerkesztés. Aki ért hozzá, az erősen aggódik a mesterséges intelligenciának nevezett zsákbamacska kontrollálhatatlan térhódítása miatt. Benne vagyunk a sokadik gazdasági válságában.

Több minden változott meg 5 év alatt, mint előtte ötven év alatt. A legfőbb változás, amire szinte minden egyéb is visszavezethető: az éghajlat változása. Pontosabban a destabilizációja. Évről évre változnak az évszakok jellemzői. Jelenleg felmelegedés zajlik. Épp most hagytuk magunk mögött 2024. februárját - a valaha mért legenyhébb, sőt, legmelegebb februárt. A hónap minden napján melegrekord dőlt.

A bolygó általános felmelegedése mindenütt mérhető és érezhető. Millók menekülnek a kiszáradó vidékekről Afrikában, Indiában, Pakisztánban, Óceániában. De ez csak a kezdet. Százmilliók fognak útra kelni a biztos pusztulás elől. Az Amazonas környéke füves sztyepp lesz hamarosan – legfeljebb évtizedeken belül. Rosszabb esetben sivataggá válik.

Hová mennek azok a százmilliók, akik alól kirántja a talajt, a földet, a megélhetést, az otthont a klímaváltozás? Élhetőbb vidékekre. A néhai mérsékelt évövbe, ami időközben mediterrán éghajlatúvá vagy szubtrópusivá válik. Például Európa egy része, benne Magyarország területe az, ami élhető marad. Ez a föld persze már foglalt. A népvándorlást azonban megelőző korokban sem állította meg az, hogy a kinézett területen már vannak mások. Győz a többség. Össze lehet hasonlítani a számokat, az itt élő, egységesnek messze nevezhetők számát az ide induló tömegek számával. Elég ránézni az említett országok, kontinensek lakosságszámára.

Ezzel pedig nyugvópontra jut majd a folyamat? Aligha.

A felmelegedés átmeneti. Legfeljebb még pár évtizedig tart, talán addig sem. A sarkköri jég felolvadásával édesvíz áramlik az óceánokba. A melegedő északi és déli területek miatt csökken a hőmérséklet különbsége az egyenlítői vidékek és a sarkkörök között. Mindez együtt a fajsúlykülönbség csökkenése miatt a bolygó keringési hálózatainak összeomlását, leállását eredményezi. Leállnak az állandó uralkodó szelek az Egyenlítőtől a sarkkörök felé, és ugyanígy az óceáni áramlások.

A szelek máris elgyengültek, vagy leálltak. A Kárpát-medence uralkodó északnyugati széljárása például már a múlté. Az idő többségében déli szél fúj. Az északnyugati szelet a nagyvizek Észak-Atlanti áramlása mozgatta, de az is kifulladóban van.

Mi történik, amikor leállnak a lég- és vízáramlások a földrészek között? Akkor a Nap sugárzásának beesési szöge önmagában fogja meghatározni, hogy adott vidéken milyen lesz az éghajlat. Az Egyenlítő környékén állandósul az elviselhetetlen forróság és szárazság. Ember számára élhetetlenné válik az a vidék, az összes országával együtt. Emellett lesz egy viszonylag keskeny rész, valahol a Bak- és Rák-térítők mentén, ami élhető lesz. Ott ismét lesz négy évszak (a Föld tengelyének görbülete miatt). Azonban északabbra - már Észak-Magyarországtól kezdve - hosszú, fagyos telek lesznek, rövid, enyhe nyarakkal.

Mindez azt eredményezi majd, hogy a mezőgazdasági termelés gyakorlatilag összeomlik. Az összes trükkünk - műtrágyázás, precíziós mezőgazdaság, vertikális növénytermesztés, rovartelepek, mesterséges intelligencia stb. - kevés lesz ahhoz, hogy a már több, mint 8 milliárd embert ellássuk élelemmel. Ezt eddig is csak a műtrágyázás és az agrárium nehézgépesítése tette lehetővé. A földek kizsákmányolása és fizikai, kémiai, ökológiai erodálása azonban akkor is az élelmezési rendszer összeomlásához vezetne belátható időn belül, ha a klimatikus változások nem is léteznének.

Így tehát azt hozhatja a rövidtávú, 5-20 év alatt bekövetkező jövő, hogy hatalmas embertömegek áramlanak az élhetőbb területek, így Európa felé. Ez társadalmi és gazdasági roppanásokhoz vezet majd. Fokozódni fog a háborúskodás. Emellett a hozzáférhető élelmiszer csökkenésével tömegeknek nem lesz mit enniük. Semmilyen igazságos elv nem fog érvényesülni abban, ahogy a maradék erőforrásokat elosztják majd. Ez mindössze néhány (igen turbulens és erőszakos) év alatt az emberiség létszámának drasztikus csökkenéséhez vezet.

Mit tehet az, aki mindezt elhiszi? Van-e felkészülésre lehetőség? Egyáltalán mit jelent a felkészülés egy társadalmi, természeti, ökológiai, gazdasági összeomlásra?

Ezt most nem válaszolom meg. Akinek van rá ötlete, írja meg.
Nekem van. Egyszer majd le is írom. Most megelégszem annyival, hogy itt és most rögzítem: én szóltam.

Jelenleg ennyi ember él a földön egy webes kalkulátor szerint: 8,094,312,580
Meglátjuk, mennyi lesz ez a jövőben. A nem túl távoli jövőben.

Ha már sajtkészítéssel is foglalkozunk, akkor miért is ne készítenénk füstölt sajtot! 

A sajt füstölése napon belül elkészül.

A hús hidegfüstölése a 2 napos pácolást követő 2-3 napos feladat.

Tegye fel a kezét, aki emlékszik olyan évre, amikor a tél kellős közepén, januárban áradtak a folyók! Nem keverendő össze a jégzajlással: tavaszi áradásról beszélek, de télen! Ugye, hogy nem volt ilyen?

Most már van. Több hetes szűnni nem akaró esőzések után egyéb folyóink mellett a hozzánk közeli Ipoly is kiöntött a medréből.

Lakóházakat, településközponti utakat borított be a nagyjából 3 ℃ hőmérsékletű barna áradat. Embereknek, családoknak kellett elhagyniuk az otthonukat.

A víz pedig nem áll meg a küszöb előtt: a pincékben, majd a házakban is tönkretesz mindent: bútort, ruhát, elektromos gépeket. Sőt, maga a ház is károsodik. Nem csak tisztasági festésre lesz szükség nyáron, amikorra kiszáradnak a falak. Jó, ha addig össze nem roskad a ház.

Amikor ezt írom, akkor a mi pincénkben is térdig áll a víz. A kerítést több helyen alámosták a csermelyek. Az autó a kerékcsavarokig süppedt álltában a sárba. A házból kilépve a gumicsizmás lábam tocsogva lép ki a szutyokba. Mindez pedig nem völgyben, árokban történik, hanem fent a hegyen, annak is majdnem a gerincén. Itt nem pang a víz, hanem folyik, hömpölyög szünet nélkül, legalább 5 napja.

Hasonló áradás az Ipolyon 2010. májusában volt, akkor a tavaszi olvadás következtében. Most nyilvánvalóan más okokkal kellene magyarázni ezt a hatalmas csapadékmennyiséget. Ma országszerte 510 kilométeren van árvízvédelmi készültség a kelet-magyarországi folyókon. Ennél nem sokkal több folyószakaszunk van ezen a vidéken... Ezek közel felén már a legmagasabb a készültségi fokozat. Ez azt jelenti, hogy a folyók elhagyták a medrüket, vagy el fogják hagyni, és elöntenek mezőgazdasági területeket, utakat és településeket.

A Sajó és a Tarna teljes magyarországi szakaszán is elérte a legmagasabb, harmadfokú árvízvédelmi készültséget a vízszint.
Az újabb esőzések miatt további vízszintemelkedés várható.

Jelenleg óránként 10 centimétert emelkedik a vízszint. Balassagyarmatnál az Ipoly vízhozama 101.5 m3 másodpercenként. Tehát több, mint 100 db IBC tartályt lehetne teletölteni vele, minden másodpercben. Ez a szám percről percre emelkedik. Ha most arra gondolunk, hogy egyáltalán nem kellene áradásnak lennie január közepén, se kicsinek se nagynak, akkor válik érthetővé, hogy ezek a számok mennyire nincsenek rendben.

A Hortobágyon töltésre épült a főút, mert régen, a Tisza és mellékfolyóinak szabályozása előtt még gyakori volt az árvíz. Az ország más részein azonban nem emelik meg az utakat.

Ipolytarnócon és más településeken kétségbeesett sietséggel pakolják a homokzsákokat. De a képeket nézve ez szélmalomharc: a víz erejével rögtönzött gátakkal szembeszállni gyönge próbálkozás. Az eső pedig nem áll el.

Somogy messze van innen, ott jobb még a helyzet, bár már csak pár napnyi haladékuk van:

Egy napot még kibír víz alatt a vetés, de négy-öt napot már nem, ha annyi eltelik, akkor annyi a gabonának és a repcének

– közölte Rengel László heresznyei polgármester.

A vetés nálunk már tönkre ment. két hete áll a mozgó víz alatt. Ez is a járulékos veszteségek hosszú listájára írható, az őszi földművelésre és a vetésre fordított erőfeszítésekkel együtt.

Majd meglátjuk, hogy a tavaly háromszorosára emelkedett búzaárak után a most odaveszett őszi búza hiányában mennyit fogunk fizetni a takarmányért, meg a kenyérért. Mert ez mindenki problémája lesz hamarosan, nem csak azoké, akik most a határban küzdenek.

Ilyen ez a tél helyetti sárévszak, állandósult özönvízzel tetézve. Ez az első a sorban, korábban ilyen még nem volt. Legközelebb már ez sem ér készületlenül. Nyáron építek majd újabb, emelt és beázás-mentesített bebújókat az állatoknak, és olyan bálatárolókat, amik vízátfolyások esetén is szárazon tudják tartani a takarmányt. Az idén először kipróbált boglya rakást rögvest el is felejthetem: a boglya áll ugyan, de alulról-felülről csuromvíz, abból már nem lehet majd etetni. A pince ki lesz ürítve, mást azzal nemigen tehetek, mert a talajvíz mindenképpen utat fog találni benne. Az összes épületet körbeárkolom. Lehet, hogy mindez nem sok, de az állatok megpróbáltatásait és az anyagi károkat nagymértékben enyhíti. Többet tenni az elemek ellen meg aligha lehet: a vizet, vagy épp a szárazságot megállítani nem tudom.

A fenti képek forrásai, amelyeken további tények olvashatók az áradásról:

• https://szegedma.hu/2023/01/meghokkento-dronfotok-keszultek-az-arado-ipolyrol
• https://www.nyugat.hu/cikk/igy_arad_a_sajo_es_az_ipoly
• https://magyarnemzet.hu/belfold/2023/01/csaladokat-kellett-kitelepiteni-az-aradasok-miatt-galeria
• https://index.hu/belfold/2023/01/20/arviz-aradas-arvizvedelmi-keszultseg-csapadek-eso-idojaras/

Közel másfél éve készült el az első saját sajtunk. Akkor ráadásul a saját kecskénk tejéből.

Ezúttal jóféle tehéntej volt az alapanyag, mégpedig sok: 12 liter.

40 dkg körüli súlyuk van, a szögletes dupla olyan nehéz.

Gomolyasajtok, azért nem hasonlítanak a trappistára - ennek ilyennek kell lennie. :)

A 12 liter tejből áldozatos munkából lett úgy 2 kg sajt. Plusz 8 liter savó, ami hasznos anyag: turmixban megdobja a napi fehérje bevitelt, kenyérsütésnél feldobja a búzafehérjét, és persze az állatok is szeretik: kutya, macska, meg bármi, aminek jut belőle. :)

Gyorsan rákerestem: egy 250 grammos gomolyasajt ismert hazai gyártótól a boltban (neten) most 1590 Ft. 2 kilónyi tehát 12 720 Ft. Plusz a szállítás (Ami akkor is plusz költség, ha magamnak autózom haza.)
A 12 liter tej beszerzése termelőtől 3800 Ft-ba került.

Anyagilag tehát egyértelműen megéri a házi sajtkészítés. A savót tekinthetjük ajándéknak. Dolgozni persze kellett vele, és az időráfordításnak és fáradozásnak is ára van, még ha nem is forintosítható. Azonban van itt még valami, amit figyelembe kell venni: érték az a tudás és képesség, amivel az ember magának tud élelmiszert előállítani.

Kecsketejünk még nincs, de szép reményeink szerint hamarosan lesz, hiszen a kecskék vemhesek. Akkor pedig már az alapanyag is háznál lesz a mindig friss, könnyű és finom házi sajthoz! Friss kenyérrel más nem is kell!

Több, mint 3 hetes szakadatlan esőzés után bekövetkezett az elkerülhetetlen: kiáradtak nem csak a folyók, de a patakok is. Sőt: spontán patakok százai jöttek létre. Napok óta megállás nélkül hömpölyög a víz, csobogók ezrei barázdálják a mezőket és az erdőkben sosem látott áradatokban dübörög a víz.

A képen nem patak látható: ez egy út, amin 3 napja változatlan intenzitással ömlik a csapadékvíz.

Nincs egy talpalatnyi föld, ami ne tocsogna a víztől. De a sár több helyen már fogyóban van: a víz mindent elmos,  avart, humuszos talajt is - csak a sziklák és kövek maradnak hátra.

Az állatok szenvedik meg leginkább ezt az ítéletidőt. A háztáji és az erdei állatok egyaránt. Nincs hová lefeküdjenek pihenni, és nincs hol megszáradniuk. Átázva, csapzott és sáros bundában szenvedik át a néhány fokos heteket. A patáik már régen fellágyultak az állandó áztatástól, sérülékenyek, és bármikor begyulladhatnak. Ez náluk végzetes is lehet. A fertőzésekről nem is beszélve. De a madarak sincsenek sokkal jobb helyzetben. A víz elől nincs hová bújni, csak az embernek.

Ami a méheimet illeti: ezekben a napokban mind elpusztultak. A csalóka meleg, virágzás nélkül, vég nélküli esőkkel erőforrásaik felélésére vette rá őket, idejekorán. Ők már nem élik meg az előttünk álló fura tavaszt. Nem a télbe pusztultak bele, hanem annak hiányába.

Az eső egykedvűen kopogott. Az égből és a fák csupasz ágairól szüntelenül hullott a víz a felázott talajra. Ott azután nekiiramodott, és rengeteg sebes sodrású kis patakká állt össze. Szelíden csobogott a víz minden irányból, kitöltve minden rést, feltöltve minden mélyedést, és megállíthatatlanul folyt tovább. Ártalmatlannak tűnt, időtlen és álmosító hatást keltett. Mintha mindig is esett volna, és mintha soha nem is állna már el.
Tudta, hogy a vastag, szürke rétegfelhőzet fölött ragyog a napsütés. Csak pár száz méterrel a feje fölött gömbölyű, vakító fehér felhők szikráznak a napfényben. Felnézett a nyomasztó szürkeségből az alacsony égre, de nehezére esett elképzelni a napsütés látványát. Az év legsötétebb évszakának derekán járt az idő, és már hetek óta szűntelenül esett az eső. Húsz napja már? Harminc? Nem emlékezett rá, hogy mikor kezdődött, mert akkor még nem sejtette, hogy ennek jelentősége lesz.

A lelassult, elfolyó időben elmerengett azon, hogy az ember mennyire hamar alkalmazkodik a változásokhoz. Úgy éli meg a megváltoztathatatlan újat, mintha az mindig is úgy lett volna. Mintha az lenne a világ rendje. Pedig az elmúlt pár év gyökeres változásokat hozott mindenki életében. Olyan változásokat, amiket korábban senki el sem képzelt volna, és senki sem hitte, hogy képes lenne elfogadni őket. Mégis ezt tette minden egyes ember: alkalmazkodott, és beállt a sorba. Azonban ez az elfogadás nem önkéntes, még csak nem is tudatos, és főként nem megfontolt. Sokkal inkább egyfajta zsibbadásra hasonlít, megadásra, a valóságtól elfordulásra. Ez a psziché egy védekező mechanizmusa. Mindenkiben benne van és működik. Aki ezt felismeri és kihasználja, az mintha tömegpszichózissal irányíthatná az embereket. Társadalmakat tervezhet, és lépésenként átirányíthatja egyedek tömegeit az új normákba. Olyan ez, mint egy megoldókulcs! Itiner egy új világba.

Senki sem mond le önként jólétről, magas életszínvonalról, társadalmi státuszról, szabadságjogokról. Olyanokról, mint a szabad helyváltoztatás joga, vagy az önrendelkezés joga. Vagy mégis? Hiszen mindezeken túl vagyunk már, össztársadalmilag.

Eszébe jutott a kezdet. Ami miatt ide került. Sokat gondolkodott azon, hogy milyen nagy ívű utat járt be életének elmúlt néhány évében, ahhoz képest, amennyit korábban megélt. Emlékezni akart rá, hogy honnan indult el, miért van úton, és hová tart. Mindig iszonyodott a sodródástól.

Pontosan tudta, hogy mikor kezdődött az utazása. Nem időben - az időérzékelés nagyon relatív, és a dátumok megjegyzésére sosem fecsérelt energiát -, hanem eseményhez kötötten. A venezuelai válságról olvasott egy blogbejegyzést. Az irodában ajánlotta egy kollégája mint könnyű kis olvasmányt ebédszünetre. Az írás arról szólt, hogy pár évvel korábban Venezuelában gazdasági válság volt. Államcsőd, hiperinfláció, teljesen összeomlott a gazdaság, a társadalmi szolgáltatások, majd az államrend és a közbiztonság is. Teljes káosz alakult ki, az otthonokban nem volt áram, folyóvíz, a boltokat kifosztották, az áruszállítás megszűnt, és hamarosan erőszaktevők tömegei lepték el az utcákat. Gengek és klánok szerveződtek, módszeressé vált a lakosság fosztogatása és az erőszak minden formája. A katonaság rendfenntartói csak fokozták az erőszakot. Teljesen elszabadult a pokol. Olyan volt a leírás, mint egy apokaliptikus fikció - de nem az volt. Azt állította a bejegyzés írója, hogy ez megtörtént, és ő ott volt, átélte. Az embereknek hamarosan nem volt mit enniük. A sötét lakásaikban ücsörögtek, és igyekeztek csöndben meghúzni magukat, nehogy célponttá váljanak. Elmenekülni nem volt hová, és elhagyni a lakást életveszélyes vállalkozás lett. Maradni viszont nem volt miért. Patthelyzet. A legjobban mégis az a kép ragadta meg, amikor a poszt írója azt fejtegette, hogy eltűnt a madárdal is: az emberek minden utcai madarat levadásztak, hogy megegyék őket.

Az ebédszünet eltelt, a napi rutin folytatódott. De hetek, hónapok múltán is ott volt a fejében a venezuelai történet. Rákeresett, és az internet visszaigazolta, hogy mindez valóban megtörtént. Annak ellenére történt meg, hogy Venezuela nem egy elmaradott ország volt, hanem a kőolajkitermelésének köszönhetően kifejezetten stabil és jómódú állam. A városai és a társadalma nemigen különbözött a miénktől - aztán beütött a krach. Persze voltak előjelei, és utólag megmagyarázható közgazdaságilag és politikailag, hogy miért történt ez akkor, és miért éppen velük. De a lényeg számára az volt, hogy ez nem fikció, hanem a közelmúlt valósága. Mi van, ha ez megtörténhet máshol is? Itt is?

Olvasgatott a világhálón, kereste a hasonló történeteket, és rájött, hogy ezzel nincs egyedül. Vannak mások is. A készülődők. Olyan egyének, akik elfogadták, hogy történhetnek olyan események az életben, amik túlmutatnak a kellemetlenségeken. Amik kikényszerítenek a megszokások langyos kényelméből. Amik megrázóak, és amikre választ kell adni, akár tetszik, akár nem. Kényelmetlen gondolat ez.

Mégsem hagyta nyugodni. Az internet rengeteg tévútra vezette, a gear-kultusztól (a mindenféle hasznosnak tűnő mütyürök felhalmozásától) kezdve az összeesküvéselméleteken keresztül az ezoterikus-spirituális magyarázatokon át a hiszékenység legkülönfélébb vámszedőiig mindennel találkozott. Mindegyik témában elmélyedt. Támpontokat keresett, olyan kollektív tudást, ami iránytűként szolgál arra, hogy felkészültnek érezhesse magát. Hogy mire? Azt még nem tudta. De érezte valahol mélyen, hogy híján van olyan képességeknek, amikre múlhatatlan szüksége lesz a jövőben. Nem tudta még, hogy melyek azok, de ahogy teltek a hónapok, egyre sürgetőbb volt a késztetés, hogy tudást szerezzen. Csökkentse a kiszolgáltatottság érzését. Cselekedni akart.

Bújta a híreket. A legkülönfélébbeket. Aranypiac, devizakeresztek, felvásárlások, gazdaságpolitika, társadalmi reformok, kis- és nagypolitika. Korábban ezekre ügyet sem vetett. Szakmai oldalakat olvasott, és ez kielégítette a kiváncsiságát, lekötötte a szellemi kapacitását. De valami fokozatosan megváltozott. Korábban úgy tekintett a történelemre, mint egy lezárt történetre. Az emberiség története véres, azonban békébe és jólétbe, töretlen fejlődésbe torkollott, és ezen jellegén nem változtat már semmi. Oka is volt ebben hinni, hiszen az 1960-as évektől a világ egyre csak fejlődött, javult, az életszínvonal emelkedett, minden évtized jobb, békésebb és bőségesebb lett a korábbiaknál. Igaz, a rendszerváltozás hozott zavart az erőtérbe. De egy évtized múlva már megint felszállóágban volt a gazdaság, háborúskodás fel sem merült a térségben, és minden ismerőse szemlátomást gyarapodott, ami az életszínvonalat illeti. Mindenki egyre tanultabb lett, egyre jobb állásokban egyre magasabb jövedelemért dolgozott. Így élte meg.

Nem volt oka kételkedni abban, hogy mindez nagyjából örökké fog tartani. Nem volt oka kérdéseket feltenni az élet értelmét illetően. Sem firtatni, hogy ugyan milyen rossz történhetne? Valamilyen baljós előérzet mégis erre az útra terelte. A másként és az önként gondolkodás útjára.

Ezért van most itt, ahol a nem múló eső felfedi a változás valódi arcát. Azt, ami miatt ide jött. Ami arra késztette, hogy maga mögött hagyja a várost, ahonnan mindez most még nem látszik.

10 nap alatt 70 liter csapadék hullott négyzetméterenként Magyarország nagy részén. Ebből csak tegnap 30 liter körüli mennyiség esett le a további vizet befogadni már képtelen talajra. Hogy ez mekkora mennyiség, azt leolvashatjuk az OMSZ aktuális (ámde az elmúlt két év adatait mégsem tartalmazó) ábrájából:

Normál körülmények között a január a legszárazabb hónap lenne. Idén azonban - egy amúgy is csapadékos december után - a szokásos vízmennyiség két és félszerese esett le. Ráadásul mindössze pár nap leforgása alatt.  Nem hó, hanem azonnal elfolyó víz formájában. Még csak január felénél járunk, ezért ez még nem a végeredmény.

Honnan jön ez a rengeteg víz, és miért? Mi változott meg? Mit tehetünk mi, tömegek? Lehetünk felkészültebbek a jövőre? Egyáltalán: mire számítsunk?

Kézenfekvő, hogy a válaszokat az időjárással foglalkozó hazai csúcsszerv, az Országos Meteorológiai Szolgálat honlapján keresnénk.

Az OMSZ honlapján találhatunk is egy Éghajlatváltozás okai című írást, ami éppen témába vág. Sajnos azonban abból nem fogjuk megtudni az éghajlatváltozás okait. Az írás tényezőket sorol fel nagy általánosságban, magyarországi vonatkozásokat gondosan kerülve, következtetéseket nem levonva. Végül eljut odáig, hogy felteszi a nagy kérdést:

Tényleg az ember okozza az utóbbi évtizedek felmelegedését?

Maga a kérdésfelvetés is elkeserítő egy olyan olvasó számára, aki a választ keresi az éghajlatváltozás kihívásaira. Az írás végül röviden kifejti - további, vélhetően elbizonytalanítónak szánt kérdések közbevetésével -, hogy valószínűleg inkább az ember a felelős, mint mondjuk a napkitörések.

És ennyi. Az OMSZ-nek ennyi a közölnivalója a témakört illetően.
Azt hiszem, továbbléphetünk - nem az OMSZ lesz az, aki érdemi információkat fog szolgáltatni az éghajlatváltozásról, előrevetíteni annak következményeit, felkészíteni a lakosságot a várható eseményekre, és útmutatással szolgálni akár a felkészülést, akár a cselekvéseket illetően. Sőt, láthatóan erre nem is törekszik.

A válaszokat máshol kell keresnünk.

A 2022 augusztusi energia-veszélyhelyzet bejelentése után pontosan 1 nappal felbőgtek a motorfűrészek a környező települések melletti fásulásokban - összefüggő, nagy kiterjedésű erdő ui. már nemigen létezik. Minden irányból hetekig a fanyűvést hallotta az ember, pirkadattól késő estig. Nyáron, amikor a legkevésbé sincs ennek ideje.

Boldog-boldogtalan vágta a fát, és hordta szerteszét. Mivel más blog már remek-jól megírta az időszak eseményeit, és helyes összefüggésekbe helyezte, én már csak idézek onnan.

A fakitermelésben alkalmazható munkaerő közel száz százaléka fát dönt, darabol és szállít, miközben az ágazat így sem képes kielégíteni azt a hatalmas igényt, ami a részben pánikszerű tűzifa-felvásárlás kapcsán megjelent.

Muszáj teljesíteniük, amit a kormány megígért: 10 m3 rögzített árú tűzifát bárkinek, aki azt igényli. A kivágott fa gyűlik a porták előtt, a kertekben és a fáskamrákban – olyan helyeken is, ahol még kályha sincs hozzá. Akinek pénze van, akár több évre előre is betáraz.

... a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont számításai szerint ez előre vetíti, hogy néhány éven belül kifogyunk a tartalékokból.

Az ország erdeinek több mint 99%-án zajlik, illetve elvben lehetséges valamiféle fakitermelés; védett vagy Natura 2000 területeken éppúgy, mint azokon kívül.

... akár tavasszal, fészkelési időben is lehet fát vágni.

Az állami erdőgazdaságok előre hozzák a tízéves erdőtervekben lehetőségként szereplő kitermelést, tudva, hogy emiatt néhány év múlva jóval kevesebb fakitermelésre lesz majd lehetőségük.

Nos, a fentiek alapján nem kell tippelgetni, hogy ezen a téren mit hoz a jövő.

Az egész cikk itt olvasható: https://wwf.hvgblog.hu/2022/12/05/mi-tortenik-a-hazai-erdokben/

Ezekben a képekben az a legjobb, hogy nem Photoshop-polt képek, sőt: egy alsó kategóriás mobiltelefon natúr képei - mégis ütősek. :)