
A város arca aznap is a megszokott volt: az ébredő reggel lassan fénnyel árasztotta el az utcákat. A futárdrónok halk berregéssel hordták a csomagokat, és a közösségi kertben a növények automata öntözőrendszere spriccelte a vizet. Az utcákon sétálók többsége nem rohant; kávét tartottak a kezükben, vagy azzal a könnyed nyugalommal néztek a városra, ami az általános jólét velejárója: a munkaórák rövidek, a szolgáltatások bőségesek, a szórakozás azonnal elérhető, a tanulás személyre szabott és igény szerinti. A városlakók többségének volt ideje kertészkedni az erkélyeken, önkénteskedni, művészetet tanulni, utazni — és a pénzük is megvolt hozzá.
A mindennapi kényelem nem véletlen. Az energiafelhasználás nagy részét decentralizált, nap- és szélalapú rendszerek biztosították, a hagyományos hálózatok intelligensebbek lettek, így az áramkimaradások ismeretlenek voltak a város lakóinak. Minden eszközük elektromos volt, fel sem merülhetett, hogy ne legyen áram az év minden napjának minden órájában. Az élelmiszerláncban a vertikális farmok és laboratóriumban előállított fehérjék csökkentették az ingadozásokat; a friss zöldségek a város alatt és tetején teremtek. A közlekedés többsége autonóm és elektromos volt: csendes, sima, és jóval gyorsabb a régi idők káoszánál. Az orvostudomány és biotechnológia lehetővé tették a betegségek korai felismerését hordható szenzorokon és otthoni diagnosztikai eszközökön keresztül; a személyre szabott gyógymódok és immunterápiák életkilátásokat javítottak. Az oktatás egyéni ritmushoz igazodott: tanulóagentek, virtuális mesterek és kiterjesztett valóság-élmények tették mindenki számára hozzáférhetővé a tudást. A pénzügyi szolgáltatások automatizáltak és olcsók voltak; a mikrohitelek és alapjövedelem-szerű mechanizmusok lehetővé tették, hogy az emberek beruházzanak szenvedélyeikbe — kézművességbe, művészetbe, kisiparba vagy vállalkozásba.
Mindez természetesen nem volt homogén. A nagyvárosokban élők profitáltak a legtöbbet: a vonalak, infrastruktúrák, digitális piacok és kulturális lehetőségek koncentrálódtak. A városi többség globálisan is a leginkább fogyasztó és jóléti élményeket élvező réteg volt: több szabadidő, több választási lehetőség, több lehetőség megvalósítani vágyakat — egyszerűen azért, mert a rendszer rájuk volt optimalizálva. A technológia a szolgálatukban állt: személyi asszisztensek szervezték az életet, a háztartások szinte önfenntartóak lettek, és a szórakoztatás végtelenített választékában senki sem unatkozott.
A boldogság mechanikája finom és gyengéd volt: a fogyasztás, a tapasztalatok és a kapcsolatok együttesen tartották fenn a társadalmi békét. A piacok úgy működtek, hogy a legtöbb ember jól járt — legalábbis rövid távon: a javítószolgáltatások, előfizetések, platformok és közösségi kezdeményezések együtt alkották azt a hálózatot, amely körbeölelte az életet.
Ám az idilli kép mögött, a számok és modellek suttogták, hogy a bőség színfalai vékonyak. A Föld klímája változott és tovább melegedett; a tengerszint-emelkedésnek a partvonalakon és kikötőkben már érzékelhető volt a hatása, míg a folyók vízhozama egyre csökkent. A légkör összetétele és a szélsőséges időjárások gyakorisága nőtt: hosszabb hőhullámok, intenzívebb viharok, váratlan monszunszerű esők. A föld mélyéből érkező figyelmeztetések sem voltak elhanyagolhatók: a sarkköri jégréteg olvadása következtében az Egyenlítő környékén megjelenő nagy tömegű vízréteg okozta szeizmikus aktivitás és az olaj- és földgázkitermelés által meggyengített rétegek további kockázatokat emeltek be a klímaváltozás egyre összetettebb folyamatába. Az ökoszisztémák összeomlása — a beporzók eltűnése, a halállományok csökkenése, a talajerózió, az erdők pusztulása — mind-mind jelzőfények voltak, melyek azt mondták: a jelen gazdálkodási modell nem tartható fenn.
A kapitalizmus, ahogy a világ most ismerte, a bőséget termelte a skálázás, az erőforrás-intenzív infrastruktúra és a folyamatos növekedés logikáján. Ez a logika azonban feltételezte, hogy a nyersanyagok, az energiák, a stabil klíma és a természeti rendszerek kiszámíthatóan és bőségesen állnak rendelkezésre. Amint a természetes rendszerek kezdtek kilépni ebből a kiszámíthatóságból, a gépezet összekapcsolt elemei — szállítás, élelmiszer-előállítás, energiahálózatok, kiberinfrastruktúra — egyre sérülékenyebbé váltak. A város, amelynek kényelme automatizált rendszereken és globális ellátóláncokon alapult, különösen ki volt téve annak, hogy egyetlen nagyobb zavar láncreakciót indítson el.
A bőség tehát törékeny: a jóllét, a döntési szabadság és a szabadidő mind függtek attól, hogy a rendszerek folyamatosan, olajozottan működjenek. Amikor a viharok súlyosabbá váltak, a termés ingadozni kezdett — még a vertikális farmok sem voltak teljesen immunisak a megváltozott vízháztartással, az extrém hőmérsékletekkel és a szállítási zavarokkal szemben. A föld alatti csővezetékeket egy sor földrengés rázta meg, a kikötők részleges elvesztése megbénította a globális logisztikát, és az energiahálózatok decentralizációja ellenére a ritkafémek és félvezetők hiánya korlátozta az eszközök javítását és gyártását. A piac, amely a pazarláson és cserén alapult, egyszerre vált sebezhetővé.
Egyre többen kezdték felismerni, hogy a jóllét, amit eddig normának tekintettek, nem egyenlő a fenntarthatósággal. A fogyasztói tömegek — azok, akik a városi rendszer stabilitását fenntartották azáltal, hogy folyamatosan igénybe vették a szolgáltatásokat és termékeket — hamarosan nem lesznek többé a rendszer központi szereplői. Ha az erőforrások elapadnak, a piaci mechanizmusok megszűnnek működni úgy, mint régen; a fogyasztás visszaesik, a szolgáltatások drágulnak, és ami legfontosabb: megszűnnek azok a munkafajták és szolgáltatások, amelyek a városi jólétet fenntartották. A városi többség, amely identitását részben a vásárlás és a választási lehetőségek gazdagságával határozta meg, hirtelen fölöslegessé válhat a megváltozott társadalmi optimalizációban.
A fordulat nem feltétlenül volt azonnali, de elkerülhetetlennek tűnt: a társadalom kezdett átszerveződni. Az értékek átrendeződtek a növekedésből az alkalmazkodás és megosztás felé. A túléléshez szükséges készségek — mezőgazdasági és javítómunka, közösségi szerveződés, helyi döntéshozatal — előtérbe kerültek. A metropoliszok, amelyek addig a fogyasztói életstílus megtestesítői voltak, fokozatosan elvesztették dominanciájukat; a perifériák és régiók, ahol a természethez való közvetlen kapcsolat és a helyi erőforrások kezelése jobban megoldott volt, újra fontossá váltak.
Egy napon a városlakók egy kis csoportja — tervezők, fiatal művészek, programozók, kertészek és elszánt önkéntesek — egy tetőterasz kávézója körül gyűlt össze, és úgy tűnt számukra, hogy a világ minden lehetősége a kezükben van. Beszélgettek a következő projektjeikről: egy új VR-előadás, egy pop-up étterem, egy startup, ami személyre szabott üdítőt gyárt. A levegőben izgatottság, remény és nyugalom vibrált. A naplemente aranysárgára festette az irodaházakon tükröződő üveget. Egyszer csak egy csendes, de határozott hang vetett véget a beszélgetésnek: egy geofizikus, aki néma értője volt az elmúlt évek figyelmeztetéseinek, felállt, és arra emlékeztette őket, hogy a rendszer, amelyekre terveiket építgetik, nem időtlen.
„Ha a modellek igazak,” mondta, „nem lesz többé piac, mint ma — legalábbis nem úgy, ahogy most ismerjük. Nem lesz igény a felesleges fogyasztásra. A több millió ember, akik ma a fogyasztói pozíciókat töltik be, az új gazdasági struktúrában már nem lesznek központiak. A jólét, amit átéltetek, véget érhet.”
A szavak súlya lehűtötte a levegőt. A csoport tagjai egymásra néztek: ott volt a döbbenet, a tagadás és a lassan növekvő felismerés. A tetőn megosztott kávé íze már nem volt ugyanaz.
Az elkövetkező hónapokban a változások egyre láthatóbbá váltak. A fogyasztói piaci volumengörbe elkezdett laposodni; a nagyobb hatású természeti események megszaporodtak. A lakosok, akik korábban bőséget és szabadságot élveztek, most kényszerültek választani: harcolni azért, hogy a régi jólétet fenntartsák, vagy alkalmazkodni, megtanulni osztozni és visszavonulni azoktól a szerepektől, amelyekhez hozzászoktak. Néhányan elmentek vidékre; mások maradtak, és megpróbáltak közösségi gazdaságokat létrehozni. Voltak, akiknek nehezebben ment a változás: elveszítették munkájukat, identitásukat, és azt a biztonságot, amit a széteső fogyasztói társadalom korábban megkérdőjelezhetetlenül nyújtott.
A történet nem ér véget tragédiával, hanem inkább abban a feszültségben bontakozik ki, amelyben a bőség fogyatkozó napjai és a megváltozó jövő kilátásai egybefutnak. A város, ami nemrég a jólét diadala volt, most egy olyan korszak küszöbén állt, amelyben a készletek korlátozottsága, a klíma és a geofizikai törvényszerűségek új játékszabályokat kényszerítenek az emberekre. A fogyasztói tömegek — a rendszer egykor nélkülözhetetlen tömege — válaszút elé kerülnek: vagy önként alkalmazkodnak új funkciókhoz, vagy kiszorulnak egy olyan társadalmi rendből, amely már nem igényli őket.
A bőségidők emléke — a kényelem, az önállóság és a szabadidő — ott maradt a beszélgetésekben, a fotókon és a digitális archívumokban. De a szeizmikus, légköri és ökológiai változások követelése az volt, hogy a társadalom újraosztva találja meg az értékét: nem a fogyasztásban, hanem a fenntarthatóságban, az alkalmazkodásban és a közösségben.
A város ragyogott még azon az estén, miközben lassan, de biztosan készülődött az újraosztásra. A bőség ideje valaha olyan végtelennek tűnt — most pedig a vége felé közeledett, nem hirtelen robbanással, hanem olyan lassú átszerveződéssel, amely eltörölte a régi szerepeket, és újakat kényszerített a helyükre. A tetőn ülők közül néhányan megértették: a jólét, amelyhez hozzászoktak, egy rendszertől függött, és amikor azt a rendszert a természet törvényei ítélik meg, akkor alulmarad.